Béla bácsi

Amikor egy ember távozik a földi életről, gyakran hangzik el a kérdés: „Ki volt ő?” Ezt azok teszik fel, akik nem ismerték, mert feltűnik, hogy az elhunytat milyen tisztelet övezi, a nekrológok nem szabványosak.

Hajnóczky Béla esetében a megélt csaknem egy évszázad már önmagában elgondolkodtató, mi minden történhetett vele hosszú élete során. Milyen korban, korokban élt, mikor mit csinált, hogy viszonyult a történelmi változásokhoz, hogyan alakult a sorsa? Erre lehet egyszerű választ is adni, és lehetne egy könyvet is írni. Egyszerűt, mert akinek az iránytűje élete során nem változik, az ahhoz tartja magát, ahogy a családi környezet útnak indította, ahogy az iskola nevelte, ahogy a katonai pályája alakult. A nemzeti keresztény alapok - számára olyan biztos útravalót adtak, amelyet nem tudott megrendíteni sem a háború pokla, sem a kommunizmus őrült korszaka, sem az élet egyéb viharai.

Viharból pedig volt bőven. A háború után szüleit kirakták a lakásukból, őt hadapród előélete miatt nem vették fel az egyetemre, akár hová ment dolgozni, utolérte a kíméletlen rendszer, amely idősebb tiszt bajtársait internálta, megkínozta, kivégezte. Életkorának köszönheti, hogy neki nem ez a sors jutott.  
A vigaszt és a jövőt számára a ló jelentette. A ló, akiben még soha nem csalódott senki, akit az Isten a hozzá való vonzódással áldott meg, s aki általa egy életprogramot választott.

Béla bácsira is ez a jövő várt. Elévülhetetlen érdemei vannak a háború utáni dunántúli lovas élet beindításában, a pápai lovas klub megalapításában és működtetésében, számtalan fiatal lovas nevelésében. Fáradhatatlanul tanította, oktatta a szakági versenyzőket, de ennél többet is tett: átadta nekik azt a lovas szellemet, amely a történelem során a huszárságot jellemezte, és világhírűvé tette. Szakmai tudást és emberi tartást kaptak tőle. Megtisztelő, hogy 2015-ben a MHKHSz elnökeként én tűzhettem a mellére a Szövetség arany érdemkeresztjét a szintén kitüntetett három legjobb tanítványa, Kocsis László, Kovács Imre és Vigh Attila mellett.

Amikor az „Utolsó huszárok” című könyvem második kötetét írtam, elsők között őt kerestem meg, vele készítettem a rögzített beszélgetést. Kérdéseimre összefogottan, reálisan, még a nehéz időkről is indulatoktól mentesen beszélt. Hajnóczky Béla igazi hiteles ember, lovasszakmai értelemben is. Ez mindent elmond.

Halálával egy olyan nemzedék utolsó képviselője ment el, akinek a hazafiasság, a bajtársiasság, a hit és az adott szó még az emberi alapértékeket jelentették. Azért mondom múlt időben, mert a mai megbomlott világunkban sajnos egyre kevesebben éreznek és élnek így. Mi, lovasok, hagyományőrző huszárok tőlük, Béla bácsitól és kortársaitól kaptuk örökül ezeket az értékeket, és amíg erőnk van igyekszünk tovább adni a következő nemzedéknek.

Amikor megkaptam a szomorú hírt, írtam egy rövid megemlékezést „Egy huszár elment…” címmel. Ezt idézem fel: Hajnóczky Béla a még élő bajtársak közül az egyik legidősebb, elindult a hosszú útra. Egyenes gerinccel, ahogy élt 99 évet, és emelt fővel jelentkezik az égi parancsnok előtt. Határozottan, de nyugodtan jelent, várva a további parancsot. Nyugodtan, mert tiszta a lelkiismerete, megtette, amit követelt tőle a Haza. Hadapród korában, a háború éveiben, majd később a lovas sport újjáélesztésében. Bízhat az égi előléptetésben, és nyilván lovat is kap.

Olyat, amelyet szeretett, és amellyel eredményes volt. A jókra a földön túli életben hitünk szerint örök boldogság vár, mi lehet egy huszárnak nagyobb boldogság, mint lóval foglalkozni?

Köszönjük Béla bácsi, amit a hazáért, értünk tettél, s ha minket is gyülekezőre hív a trombita, találkozunk!

v.Győrffy-Villám András