A pákozdi csata történetének kérdései VIII. - A magyar jobbszárny és a horvát balszárny harca

Folytatjuk Hermann Róbert hadtörténész a pákozd-sukorói csatáról szóló írásának közreadását. Ezúttal a magyar jobbszárny és a horvát balszárny összecsapásait mutatja be mindkét fél szemszögéből.

Horvát szemmel

A szeptember 28-i sukorói haditanács után két tiszt hozta a hírt a magyar táborba, hogy Lamberg Ferenc altábornagyot aznap Pesten meggyilkolták. A hadsereg vezetése és a kormánybiztosok attól tartottak, hogy a hír megzavarja a sorezredi tiszteket, s a másnapi csata előtt elhagyják alakulataikat. Ám csupán egyetlen törzstiszt, Karl von Bubna und Littitz őrnagy gróf jelezte kilépési szándékát.

Batthyány Lajos miniszterelnök ezután – hasonló aggodalmaktól vezettetve – szeptember 28-áról 29-ére virradó éjjel a horvát táborba ment, s igyekezett rávenni a bánt, hogy Lamberg megérkezéséig álljon el a további előnyomulástól. (A miniszterelnök mindenáron el akarta kerülni a két hadsereg közötti összecsapást.) Batthyányt a találkozóra elkísérte Zichy Ödön gróf, Fejér megye volt főispáni helytartója is, akivel a miniszterelnök távoli rokonságban állt.

A szeptember 29-én reggel 7 órakor folytatott megbeszélésen azonban Jellačić elutasította a felhívást, s megindította csapatait a pátkai és sukorói dombokon felállított magyar sereg ellen. Ebben az is közrejátszott, hogy – akárcsak Nagykanizsánál – Székesfehérvár környékén sem tudta folyamatosan élelmezni csapatait, hiszen az előző hetekben a magyar, majd a horvát hadsereg alaposan kiélte a környéket.

A bán, hadserege két és félszeres létszámfölényben lévén, szeptember 28-ára egyszerű menetparancsot adott ki, amely azonban már számolt a magyar ellenállással. Johann Kempen von Fichtenstamm vezérőrnagy hadosztályát a lovasberényi útra küldte azzal, hogy még aznap érje el Vált és Kajászószentpétert, elővédjével pedig Tordast. A másik két, a Schmidl- és a Hartlieb-hadosztálynak és a Franz Sedelmayer von Seefeld ezredes alatt egyesített lovasságnak a Székesfehérvár–Pákozd–Velence postaúton kellett előnyomulnia. A tó déli partjára egyetlen egységet sem küldött. Úgy tűnik, azt hitte, hogy egy átkaroló támadással szétzúzza a magyar jobbszárnyat, majd a Velencei-tóba szoríthatja a magyar sereget, vagy legalábbis a főváros felé űzheti vissza.

Johann Kempen von Fichtenstamm

A bán aznap a Schmidl-hadosztállyal és a lovassággal Martonvásárig, a Hartlieb-hadosztállyal Velencéig akart előnyomulni. Kempen és Schmidl hadosztályának, valamint a lovasdandárnak reggel 6, a Hartlieb-hadosztálynak reggel 7 órakor kellett elindulnia. (Joseph Neustaedter vezérőrnagy emlékirata szerint a Hartlieb-hadosztály azt az utasítást kapta, hogy csak a bán kimondott utasítására induljon el Székesfehérvárról. Ha Hartlieb kapott ilyen parancsot, akkor azt csak szóban kaphatta, mert a fennmaradt iratanyagban ennek nincs nyoma. Egyébként nincs erre utaló megjegyzés a bán segédtisztjeinek naplóiban sem.)

Neustaedter emlékirata szerint "a perfid Batthyány" megjelenése okozta, hogy – általános alanyban – elfelejtették útba indítani a Hartlieb-hadosztályt. A diszpozíció szerint viszont a Hartlieb-hadosztálynak reggel 7-kor, amikor Batthyány megjelent a bánnál, éppen el kellett volna indulnia. De még ha igaz is lenne, amit Neustaedter ír, ez inkább a horvát táborkar szegénységi bizonyítványát bővítené egy újabb bejegyzéssel…

Kempen vezérőrnagy csapatai reggel 6 órakor – a parancs szerint – elindultak a lovasberényi úton. A hadosztály élén Neustaedter vezérőrnagy dandárja, emögött Daniel Rastić ezredes dandárja haladt. Neustaedter dandárja elől az elővéden lévő huszárok visszavonultak, s a dandár lassan nyomult előre a pátkai réten a magyar arcvonal ellen. Elővédjét az ogulini és a szluini határőrezredek 3. zászlóaljaiból egyesített alakulat adta Josef Rezniczek százados vezetésével. Ezt követte a Rajmund Terbuhović őrnagy vezette ogulini „népségből” (lényegében népfelkelőkből) álló zászlóalj. A harmadik alakulat a bródi határőrezred 2. zászlóalja volt, amelyet Marko Bogunović százados vezetett. A dandár tüzérségét az 1. hatfontos üteg 6 lövege, lovasságát a báni huszárok egy százada alkotta. Ezzel egy időben a Milovan Roknić hadnagy által vezetett ogulini szerezsánok és az ogulini „népség” Ludwig Leypold százados vezette két százada a főutat kísérő magaslaton nyomult előre a magyar állás előtti erdő ellen, s a magyar gyalogságot visszaszorította.

A két fél között reggel fél 10 és 10 óra között került sor a tényleges összecsapásra. A Kempen-hadosztály hadműveleti naplója szerint a csatárokat alkotó, Roknić százados vezette szerezsánok 44 főnyi osztaga (valószínűleg ide volt beosztva a likai ezred 57 főnyi szerezsán-osztaga is) az úttól jobbra lévő magaslatokon a magyarok előőrseibe ütközött. Roknić ezt jelentette Neustaedter vezérőrnagynak azzal, hogy legalább 9 osztálynyi (azaz 18 századnyi, tehát három zászlóaljnyi) sorgyalogság és néhány üteg áll vele szemben.

Joseph Neustaedter

Roknićot azonban megcsalta a szeme, hiszen a magyar jobbszárnyon csupán két zászlóaljnyi sorgyalogság állott, a többi gyalogos alakulat önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj volt. Roknić azonnal tűzharcba bonyolódott a magyar előőrsökkel. Rövidesen azt jelentette Neustaedternek, hogy ha nem kap erősítést, nem tudja magát tartani. Kempen erre utasította Neustaedtert, hogy küldjön erősítést Roknićnak.

A Kempen-hadosztály hadműveleti naplója szerint az ogulini határőrezred népfelkelőiből alakult Leypold-zászlóalj két századát küldték a szerezsánok támogatására. Ezalatt a Terbuhović őrnagy vezette másik ogulini népfelkelő zászlóalj a magyar csatárokat szemből megtámadta, azokat két magaslaton át a magyar jobbszárny főerejéig visszanyomta, s élénk tűzharcba elegyedett. Ezalatt a Rezniczek őrnagy vezette, a 3. (ogulini) és a 4. (szluini) határőrezredek 3. zászlóaljaiból alakított zászlóalj, valamint a 7. (bródi) határőrezred Bogunović százados vezette 2. zászlóalja és a Mihael Lončar hadnagy vezette 3. háromfontos gyalogüteg a magaslatokra hágott, hogy a magyarok jobb oldalába kerüljön.

Erre mindkét oldalról tüzérségi tüzelés kezdődött, az ellenség kartáccsal lőtte a tömegben álló bródi zászlóaljat, amely erre visszavonult. Közben Szapáry Antal gróf és Ivánka Imre nemzetőr őrnagy megjelentek a harcmezőn, s kérték az ellenségeskedések leállítását, mire mindkét fél elhagyta a csatateret.

Kempen délután 2 órakor Pátkáról írott hadijelentésében arról számolt be, hogy röviddel a harc kezdete után jelent meg nála Szapáry gróf, „és tiltakozott az ellenségeskedések folytatása ellen, biztosítván, hogy azok le lesznek állítva, és Batthyány gróf éppen evégből utazott Székesfehérvárra”. Szapáry nyomatékosan kérte Kempent, „hogy kerüljünk el minden vérontást, biztosítván arról, hogy az ellenségeskedések mindenféleképpen leállíttatnak, amennyiben itt is befejeztetnek”. Kempen nem volt ellene ennek az ajánlatnak. Ám éppen a „tárgyalás” közepette mind ő maga, mind a közelében álló egységek kartácstűzbe kerültek, mire ő is bevetette a tüzérségét.

„Azonban az előnytelen terepviszonyok közül folyamatos tűzben egy oldalállásba kellett visszahúzódnom – írta –, amelyben jelenleg is vagyok, és pedig az ellenség által meg nem támadva, miután az, úgy tűnik, Velencén túl éppen ütközik.”

Jellačić egyik segédtisztjének, Wilhelm Hompesch grófnak a naplójából tudjuk, hogy a bán a centrumban lezajlott horvát támadás összeomlása után küldte őt futárként Kempenhez azzal, hogy az állítsa le előnyomulását. Hompesch szerint akkor ért oda, amikor Kempen már túl volt a Szapáryval folytatott megbeszélésen, akinek egyébként megígérte, hogy a bánnak a fegyverszüneti ajánlattal kapcsolatos válasza megérkezéséig leállítja harcot; illetve, ekkor már az is megtörtént, hogy egy magyar üteg kartácstüze rendetlenségbe hozta a 7. (bródi) határőrezred 2. zászlóalját.

Miután Kempen erről délután 2-kor írt jelentést a bánnak, Hompesch ezt követően érkezhetett. Kempen éppen a csapatait rendezte, s előnyomulni készült. Hompesch ugyan az előnyomulás leállítására vonatkozó parancsot hozott a bántól, miután azonban Kempen állását kedvezőtlennek találta, felülbírálta a bán parancsát (!), s arra utasította Kempent, hogy az szállja meg az állása előtt lévő magaslatokat.

Némileg másképp írja le a harcot Josef Neustaedter vezérőrnagy emlékirata. Eszerint miután megkapta Roknić jelentését arról, hogy nem tudja magát tartani, Neustaedter a jelenlévő Kempen utasítására a Terbuhović őrnagy vezette ogulini népfelkelő zászlóaljat küldte a magaslatokon jobbra, hogy az két osztálynyi (négy századnyi) gyalogságát csatárláncban a völgybe küldje, majd onnan a szemben lévő magaslatokra nyomuljon. Terbuhović azonban rövidesen maga is támogatást kért, mondván, hogy a dandár támogatása nélkül nem tudja magát tartani. 7

Neustaedter erre a 7. (bródi) határőrezred 2. zászlóalja élére állt, s jobbról (!) felfelé indult vele az említett magaslatra, s utasította a Leypold százados vezette ogulini zászlóaljat is, hogy kövesse. Miután azonban Leypoldnak nem volt lova, a lovon ülő Adolf Bermann bródi határőrszázadost rendelte az oguliniak élére. Neustaedter a bródi zászlóaljjal már a magaslat tetejére jutott, amikor egyszer csak megjelent néhány száz méterre tőle egy zöld szalonkabátot és polgári kalapot, oldalán kardot viselő ismeretlen, aki hevesen integetett. Neustadter segédtisztjét Botthausert küldte az illetőhöz, aki a tábornokhoz invitálta az ismeretlent.

A polgári ruhás lovas Szapáry Antal gróf volt, s miután közölte, hogy ő parlamenter, szemrehányást tett Neustadternek, amiért az megtámadta a magyar csapatokat, s ezáltal cs. kir. csapatok vérét ontja. Szapáry fegyverszünetet javasolt, ezt azonban Neustaedter azzal utasította vissza, hogy miután nem ő a hadosztályparancsnok, erre nincs joga. A vita közben Kempen vezérőrnagy is odaérkezett, s Neustaedter tájékoztatta őt Szapáry javaslatáról.

Szapáry Antal

Eközben Tallián Ignác százados, a bródi zászlóalj tisztje figyelmeztette Neustaedtert, hogy tőlük 50 lépésnyire egy magyar üteg lemozdonyozott, s lőni készül. Miután a bródi zászlóalj a magaslaton állva remek célpontot nyújtott, Neustaedter féljobbot vezényelt, s utasította az alakulatot, hogy vonuljon le a völgybe. A magyar üteg első kartácssortüze azonban így is vagy 50 főt megsebesített, illetve megölt az alakulatból. A tűzben Bogunović százados, az alakulat parancsnoka, illetve segédtisztje, Ferdinand Petričević is megsebesült.

Miután a zászlóalj elhagyta a magaslatot, a magyar üteg a völgyben vezető országúton lévő horvát poggyászszekereket kezdte el lőni ágyúgolyóval. Ezek hanyatt-homlok menekültek Pátka felé. A helyzetet a Lončar hadnagy vezette 3. háromfontos gyalogüteg mentette meg, amely kettéválva, nem messze a magyar ütegtől tüzelőállást foglalt, kereszttűzbe fogta azt, s ezzel visszatartotta a horvát csapatok és poggyász további lövetésétől. Az üteg biztosítására a Bermann százados vezette ogulini népfelkelő zászlóalj, illetve a Rezniczek százados vezette kombinált ogulin-szluini 3. határőrzászlóalj állt fel.

(Megjegyzendő, hogy Lončar – aki a szabadságharcot századosként fejezte be – 1849. december 16-án Glinából írott kérelmében többek között a pákozdi csatában nyújtott teljesítményét hozva fel indokként, kérte a Mária Terézia Katonai Renddel való kitüntetését; a rendi káptalan azonban elutasította. Lončar ekkor arra hivatkozott, hogy egyedül az ő ütegének előnyomulása révén sikerült megállítani a saját, rendetlenégbe került zászlóaljakat. Hozzátette, hogy az akkori körülményekre igen komoly befolyással lett volna, ha a magyarok lettek volna a győztesek, s ha a Kempen-hadosztályt menekülésre kényszerítik.)

Alighogy Lončar ütege feltartóztatta a magyarokat, ismét megjelent Szapáry és Ivánka Imre ezredes (!), s kérték Kempent, hogy kössenek 24 órányi fegyverszünetet. Kempen erre nem érezte magát felhatalmazva, ezért Szapáryt és Ivánkát Jellačić főhadiszállására küldte azzal, hogy a bán válaszának megérkezéséig mindkét oldalon beszüntetik a tüzelést. Szapáry és Ivánka már elindultak a bánhoz, amikor jobb felől, a centrumból ágyúszó hallatszott: a bán csapatai megtámadták a magyar centrumot.

A leírás nem célzatosság nélküli, annál is inkább, mert nem tudunk arról, hogy Szapáry és Ivánka együtt is jártak volna Kempennél. Annyi azonban az ellentmondó leírásokból is kitűnik: Kempen nem Szapáry ajánlata miatt állította le a támadást, hanem inkább Szapáry megjelenése nyújtott számára ürügyet arra, hogy csapatai eredménytelensége és szorongatott helyzete miatt leállítsa a harcot.

Magyar szemmel

A magyar források alapján a jobbszárnyon történtek némileg másként festenek. Ivánka Imre őrnagy visszaemlékezése szerint a magyar jobbszárny a következőképpen állt fel: az első harcvonalban a dunáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség két (1. és 2.) pesti zászlóalja állt fel, az előőrsöt a 2. pesti zászlóalj 6. (kecskeméti) százada alkotta. Ivánka a két zászlóalj századait tagoltan, a terep adta lehetőségeket kihasználva állította fel, két századot pedig támaszként a zászlóaljak mögött 60 lépésnyire lévő partok (magaslatok) mögött helyezett el.

Ezek mögött 250-300 lépéssel helyezkedett el a 3. (hont-esztergomi) és a 4. (nógrádi) zászlóalj. E két zászlóaljtól északra, velük egy vonalban helyezkedett el a 60. (Wasa) gyalogezred 1. zászlóalja, előtte a 3. fél hatfontos honvéd gyalogüteg, valamint Ivánka félütege. Az állás északi végén a tolnai önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj, illetve a 9. (Miklós) huszárezred két százada állott.

Mindez nagyjából így lehetett, leszámítva a huszárosztályt, amely Móga hadijelentése, illetve az utólagos hadműveleti napló szerint Pátkánál állt előőrsön. Perczel Miklós naplója szerint a tolnaiak nem a Wasa-zászlóaljtól északra, hanem közvetlenül mögötte álltak fel. A 48. (Ernő) gyalogezred 3. zászlóalja képezhette a tartalékot, mert az ő elhelyezkedésükről és szerepükről a források – egyetlen kivétellel – hallgatnak. (A dualizmus korában írott német nyelvű ezredtörténet szerint a zászlóalj Székesfehérvár kiürítésétől október 10-ig Martonvásáron állomásozott, ami viszont bizonyosan téves.)

A drávai hadtest utólagos hadműveleti naplója szerint a Pátkán előőrsön álló huszárok egyik járőre hajnali 5 órakor jelentette Szegedy Imre őrnagynak, a huszárok osztályparancsnokának, hogy az ellenség Székesfehérvár felől megindult, „mire a felettébb elővigyázatos parancsnok osztályával azonnal megkezdi visszahúzódását Ság felé”. Ivánka azonban ismét előre rendelte a huszárokat Pátka felé, egy szakaszt pedig a Pátka és Pákozd között félúton lévő Csalán túlra küldte ki felderítésre. Ez a szakasz a Székesfehérvártól nyugatra lévő szőlőknél már az ellenség elővédjébe ütközött.

Ivánka Imre

Ivánka ugyan nem tud minderről, de elképzelhető, hogy a hadműveleti napló szerzője a jobbszárnyat ténylegesen vezénylő Milpökh alezredessel tévesztette őt össze, annál is inkább, mert a szöveg Ivánkát következetesen ezredesnek nevezi, holott ekkor még csak őrnagy volt. Ám magukban a horvát forrásokban sincs nyoma ennek, ahogy annak sem, hogy a Kempen-hadosztály elővédje látta volna a magyar lovasságot, vagy hogy – amiként a hadműveleti napló állítja – tüzet nyitott volna reá.

Maga az időpont megjelölés is kétséges, hiszen a Kempen-hadosztály csak reggel 6 órakor indul el, így ezt 5 órakor aligha észlelhették a magyar huszárok. Legfeljebb arról lehetett szó, hogy a Székesfehérvár határáig előnyomuló huszárok észlelték a szabad ég alatt táborozó horvátok sorakozását.

A 2. pesti önkéntes zászlóalj két tagja szerint az első horvát felderítők hajnalban jelentek meg a magyar vonalakkal szemben, de a magyar előőrsök néhány puskalövése visszaűzte őket. Rövidesen a zászlóaljat „vagy két ágyúlövésnyire” (ez másfél-két kilométer lehetett) visszarendelték egy alacsonyabb hegyre, ahol egy óra múlva feltűntek „a vöröslő szerezsánokkal vegyes határőrök”.

Ivánka Imre visszaemlékezése szerint fél 9-kor hallotta az első távoli lövéseket, s mire lóra kapott, az első vonalban álló zászlóaljai már visszavonulóban voltak. Gömöri Frigyes szerint reggel 9-kor dobszót, majd katonazenét hallottak Székesfehérvár felől, s csakhamar megjelentek a horvát határőrök. Egy borsodi önkéntes szerint kb. negyed 10-kor lehetett „hatalmas tüzelést” hallani. Móga János hadijelentése szerint a jobbszárnyon fél 10-kor, Csány László királyi biztosé szerint 10 órakor kezdődött meg a harc.

Az utólagos hadműveleti napló szerint az ellenség csak lassan nyomult a pátkai rétek felé, s ott fejlődött fel három zászlóalj gyalogsággal, két osztály lovassal s egy üteggel, „amely a főút és Pátka között fekvő magaslaton áll fel, s a Pátkáról visszavonuló huszárosztályt eredménytelenül lövi”. Erről, mint említettük a horvát források nem szólnak, ugyanakkor mégsem egészen elképzelhetetlen, ugyanis a Neustaedter-dandár tüzérségét alkotó 1. hatfontos gyalogüteg szerepéről sem a Kempen-hadosztály hadműveleti naplója, sem Neustaedter visszaemlékezése nem szól.

A 2. pesti zászlóalj kecskeméti százada, amely két félszázadra osztva egy sziklás magaslaton foglalt állást, a Roknić százados vezette szerezsánokkal csapott össze, s tüzelésével visszavetette őket, mire azok balra, a magyar jobbszárny jobb széle felé húzódtak. A zászlóalj egy másik százada a völgyben csatározott – valószínűleg az ogulini népfelkelőkből álló Leypold-zászlóalj két századával. Ez utóbbi század visszahúzódott, sőt, magát a 2. pesti zászlóaljat is majdnem magával rántotta. Az ütközetről szóló utólagos hadműveleti napló szerint „az egy óránál tovább tartó összecsapás következtében a harcoló magyar gyalogságnál lőszerhiány állt elő”. Az időközben a helyszínre érkező Ivánka megállította az alakulatot, s az Ivánka-féle félüteg tüzelése feltartóztatta a horvátokat.

A horvát támadás visszaverését követően követően Ivánka Imre a 2. pesti önkéntes mozgó nemzetőr zászlóaljat – a lőszerhiányon segítendő – Guyon Richárd őrnagy vezényletével szuronyrohamra is küldte az ellenség által megszállt cserjés ellen. Noha erőteljes puskatűz érte, a zászlóalj elfoglalta a cserjést, azonban az időközben kibontakozó horvát ellentámadás (valószínűleg a Terbuhović őrnagy vezette másik ogulini népfelkelő zászlóalj) elől kénytelen volt visszavonulni. Ivánka visszaemlékezéséből tudjuk, hogy közben ő maga bízta meg segédtisztjét, Kazinczy Lajost azzal, hogy lőszert hozasson a csapatoknak, amit Kazinczy meg is tett.

Valószínűleg ekkor történt, hogy Ivánka a nógrádi önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljat rendelte a 2. pesti önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj felváltására. A zászlóalj egyik katonájának visszaemlékezése szerint az alakulat háromnegyed óráig volt tűzben, s egyetlen főt veszített. (Egyébként ennél az alakulatnál is fejenként 3 tölténye volt a legénységnek, s már a tüzelés közben kaptak újabb néhány ládával, aminek köszönhetően újabb 10-10 töltényt tudtak szétosztani a katonák között.)

Ugyanakkor az erőteljes magyar visszacsapás miatt a horvátok sem próbálkoztak itt újabb arctámadással. Johann Kempen vezérőrnagy ezért a 7. (bródi) határőrezred 2. zászlóaljával és a 3. háromfontos gyalogüteggel s a magyar hadműveleti napló szerint egy osztály lovassággal (ez a hadosztály mellé beosztott két báni huszárszázad lehetett) a lovasberényi úton megpróbált a magyarok hátába kerülni.

A bekerítés sikere érdekében Kempen újabb és újabb támadásokat indított az erdőben, hogy ezáltal a magyarok szélső jobbszárnyát meggyengítse és a figyelmet elterelje róla. Az újabb támadást nagy valószínűséggel a Rezniczek őrnagy vezette, a 3. (ogulini) és a 4. (szluini) határőrezredek 3. zászlóaljaiból alakított zászlóalj hajthatta végre.

Ám a 60. (Wasa) gyalogezed 1. zászlóalja oldalba kapta az erdőben támadókat, sőt, a melléjük beosztott 1. hatfontos üteget is megtámadta, de miután közben ez az alakulat is súlyos veszteségeket szenvedett, kénytelen volt visszavonulni, sőt, a lőszerhiány miatt – Perczel Miklós naplója szerint – eredeti állását is elhagyta. A zászlóalj legénysége az ütközetben 5 halottat, 17 sebesültet és 8 eltűntet veszített. (Ugyanakkor az 1. pesti önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljhoz tartozó Gömöri Frigyes hírlapi cikke szerint szerint a sorgyalogság „csekély vagy semmi részt sem vett az ütközetben”. Szeptember 30-án Csányi János kecskeméti főbírónak írott levelében azt írja, hogy „a sorgyalogság nemigen működött”.)

Perczel Miklós

A helyzetet a Perczel Miklós őrnagy vezette tolnai önkéntes nemzetőrök mentették meg.

„Én gyors léptekkel előrenyomultam a hegy élére – írta utóbb Perczel Miklós a történtekről. – Három osztályra osztottam zászlóaljamat; két századot Sándor testvérem, kettőt magam vezettem, kettőt tartalékul a hegy élén, én pedig a lóról leszállva szintén két századdal a már a hegy felénél magasabbra hatolt két ellenséges zászlóaljat megtámadtuk. Csak egy sortüzet adtunk, ami nem tehetett valami nagy kárt bennük, mert tétovázás nélkül folytaták előnyomulásukat. De midőn mindketten szuronyt szegezve megrohantuk, aránylag csekély ellentállás után hátat fordítottak, és oly sebesen rohantak lefelé, hogy alig bírtunk néhányat elérni. Ekkor Strakonitzki [Vazul] is, ki eddig az ellenség ágyúival volt elfoglalva, a szaladó tömegre fordította ágyúit, ami aztán vad futássá változtatta a már amúgy is rohamos visszavonulást.”

A tolnaiak nem üldözték az ellenséget, hanem elfoglalták eredeti állásukat.

Közben a bekerítést végrehajtó két horvát zászlóalj akadálytalanul előrejutott a fennsíkig, „ám feltűnésükkor a szélső jobbszárnyon álló hatfontos félüteg kartácsokkal, a huszárosztály rohammal fogadja őket, mire a szurdokon keresztül a főúton megállás nélkül az oldalt fekvő malomig hátrálnak, gyülekeznek, s végre az elől fekvő halmok fedezetében állnak meg”. Az említett fél (vagy egész) üteget Andrássy Gyula hozta a centrumból, s éppen időben érkezett ahhoz, hogy a horvát előnyomulást megállítsa.

Joseph Milpökh alezredes a horvát bekerítés kivédését követően, valamikor délután 4 óra után általános támadást rendelt el, s a horvátokat minden ponton visszavetette. Az akcióban ekkor már részt vehetett az 1. pesti önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj is. Talán ekkor történhetett, hogy az erre az arcvonalszakaszra keveredett otocsáci szerezsánok valamelyik önkéntes zászlóaljjal kerültek szembe.

Az otocsáci határőrök ezredtörténete szerint a Daniel Vlaisavljević hadnagy vezette szerezsánok azt hitték, hogy a magyarok, a magyarok pedig azt hitték, hogy a szerezsánok akarják megadni magukat. Már-már áldomást ittak, amikor a magyarok felszólították a szerezsánokat, hogy tegyék le a fegyvert. Erre azok megragadták puskáikat, s megtámadták a magyarokat; 35 főt leöltek közülük, 1 hadnagyot és 12 közvitézt pedig foglyul ejtettek. A történetet vélhetnénk az ezredtörténeteket olyannyira jellemző legendák egyikének, azonban Hermann Dahlen von Orlaburg, a bán egyik segédtisztje maga is látott szeptember 29-én 31, iszonyatosan megcsonkított honvéd-holttestet.

Határőrök

A magyar forrásokban nincs nyoma ennek az epizódnak, pontosabban, Gömöri Frigyes, a 2. pesti önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj katonája alakulat megnevezése nélkül említi, hogy „a hegylánc tetején egy csapat horvátot körülkanyarítottak, s annyira megbarátkoztak az ottani harcosok, hogy egymást csókolgatták; azonban ármány volt a dologban, a határőrök mieinket jobbról és balról körülfogták, s sortüzelés által vagy hatot elejtettek közülünk”. Miután a 2. pesti, a nógrádi és a tolnai önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljaknak csupán néhány főnyi veszteségük volt, az 1. pesti, illetve a hont-esztergomi önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak jöhetnek még szóba; az ő harcukról ugyanis nincsenek részletes adataink.

Mindenesetre, a források szerint a magyar előnyomulás olyan heves volt, hogy a horvátok mindenütt menekültek, s a magyar zászlóaljak Pátkáig űzték a támadókat, sőt, majdnem az ott lévő tóba szorították őket. Ekkor azonban hirtelen megszakadt a küzdelem. A magyar forrásokban nincs szó Szapáry Antal „békeakciójáról”, noha – mint láttuk – ez is némi befolyással bírt az eseményekre. A két fél forrásaiból kibontakozó kép alapján valószínűsíthető, hogy Kempen azért is mutatkozott hajlandónak a szokatlan fegyverszüneti ajánlat komolyan vételére, mert csapatai nem várt erős magyar ellenállásba ütköztek.

Az utólagos hadműveleti napló szerint a magyar csapatok már megközelítették Pátkát, amikor a község széléig visszavonult horvát alakulat fehér zászlót kitűzve, arra késztette Milpökhöt, hogy leállítsa az előnyomulást és a tüzelést, a „katonailag tapasztalatlan” Ivánka pedig egyedül lovagolt át a horvátokhoz, „hogy megadási feltételeiket átvegye.” A 71. honvédzászlóalj történetét tárgyaló munka szerint Ivánkának komoly erőfeszítésébe került, hogy az előnyomuló 2. pesti zászlóaljat megállítsa, a zászlóalj egyik katonájának beszámolója szerint viszont Ivánka maga ragadott fehér kendőt, s állította meg az előnyomulást. (Az itt lévő magyar üteg is hallgatott, noha a horvátok lőtávolban voltak.) A nógrádi zászlóalj egyik katonája úgy vélte, hogy Ivánkát maga Móga küldte át parlamenterként; másoktól viszont úgy hallotta, hogy Ivánka egy horvát egységet megadásra kényszerített, mire az kitűzte a fehér zászlót. Ekkor Ivánka közéjük ment, mire azok elfogták s magukkal vitték.

Ivánka emlékirata szerint Kempen egy fehér kendőt lobogtató tisztet küldött át a magyar oldalra. A tiszt közölte, Kempen „azt kívánja, hogy a tüzelés állíttassék be [sic!] az egész vonalon; ő nem akar a magyarok ellen harcolni; neki azt mondották, hogy a demagógok terrorizálják az országgyűlést és a kormányt, s annak felszabadítására jött az országba; most látja, hogy a nemzet áll ellenük fegyverben, hogy a cs[ászári] hadsereg rendes csapatai állanak és küzdenek sorainkban, ő nem akar a hadseregben szakadást előidézni stb.”

Ivánka erre azt felelte, hogy ő nem fővezér, neki is nehezére esik volt bajtársai ellen harcolni, de nem a magyarok törtek be Horvátországba; egyébként pedig jelentést tesz a fővezérnek. Ezt követően jelentést tett Milpökhnek a történtekről, Rainer Pál segédtisztjét Mógához küldte, majd az ismét megjelenő horvát határőrtiszt elé lovagolt. A 2. pesti zászlóalj 6. századának néhány katonája elkísérte őt. A katonák beszédbe elegyedtek a horvát tisztet követő szerezsánokkal. Ivánka szerint ekkor történt, hogy az Andrássy Gyula által a jobbszárnyra hozott félüteg lőni kezdte Kempennek a völgyben lévő csapatait, mire a szerezsánok lefegyverezték és magukkal vitték Ivánkát. Ezzel az itteni ütközet kurtán-furcsán, alkonyatkor véget is ért.

Ivánka amlékirata szerint amikor a bán pákozdi főhadiszállására érkezett, a centrumban még tartott a harc, s magával a bánnal csak este fél 7-kor találkozott. A harcot illetőleg bizonyosan téved,, hiszen annak akkora a centrumban már vége volt. Ha a bánnal valóban este fél 7-kor találkozott, akkor – tekintve a Pátka – Pákozd távolságot, s azt, hogy valószínűleg szekéren szállították oda – legkésőbb délután 5 óra tájban eshetett fogságba.

Jellemző, hogy az egyik önkéntes zászlóalj katonája, Gömöri Frigyes a szeptember 30-án Csányi János kecskeméti főbírónak írott levelében már arról írt, hogy Ivánka parlamenterként elment Jellačićhoz, „mi pedig vezér nélkül maradván, s azt hívén, hogy elfogatott, egész seregünkkel itt, Martonvásár mellett ütöttünk tábort.” Azaz, közvetlen összefüggést tételezett fel Ivánka elfogatása és a magyar fősereg Martonvásárra történt visszavonulása között.

A pátkai incidens

A horvát balszárny hátában is történt valami, ami elbizonytalaníthatta Johann Kempen vezérőrnagyot. A Zala megye tapolcai járásából kiindult, s a horvát előnyomulás miatt a magyar fősereggel egyesülni nem tudó, körülbelül 600 főnyi fél nemzetőrzászlóalj Vigyázó Ferenc őrnagy vezetésével szeptember 28-án Magyaralmás környékén állomásozott. (A másik fél zászlóalj Meszlényi József százados vezetésével szeptember 27. körül egyesült a fősereggel.)

Kisfaludy Móric százados szeptember 29-én tizenegy órakor érkezett századával Zámolyra. Itt arról értesült, hogy Pátkánál ütközet van. Erre egy tisztjével Pátka felé lovagolt, s látta, hogy mintegy 120-150 horvát szekér vonul a pátkai híd felé. Tisztjét segítségért küldte, ő maga pedig a „mezőn szállingózó néppel” és egy zámolyi lovas lakossal a szekerekhez sietett. Itt a horvátok puskalövéssel fogadták, de nem találták el. Kisfaludy levágott egy ellenséges lovast, mire a szekerek visszafordultak, s egy közülük feldőlt.

A falun át visszavonuló oszlopot a helybéliek megtámadták, s harminc horvátot agyonvertek. Kisfaludy ezután visszasietett Zámolyra, ahonnan Vigyázóval és három századdal s a zámolyi felkelt néppel ismét Pátkára indultak, s megpróbálták bekeríteni az ott lévő horvátokat, de azok már elhagyták a falut. Kisfaludy és Vigyázó ezután a felborult, s a horvátok által hátrahagyott lőszeres szekeret felállították, s elvontatták. A horvátok közelsége miatt este kilenc órakor elhagyták a falut, s visszatértek Zámolyra, majd 30-án Csákvárra. Pátkára az ellenség csak 29-én este tíz órakor vonult be.

A Pátkán folyó harcban tehát csak a község lakossága vett részt. A Kempen-hadosztály hadműveleti naplójából pedig úgy tűnik, hogy a helyiek akciójára már csak azt követően került sor, hogy Kempen az ütközet félbeszakítása mellett döntött, azaz a faluban nem voltak harcoló csapatok, csupán a lőszer- és poggyászvonat kísérői. Kempen maga azon dühöngött, hogy a magyarok által zsákmányolt poggyászban ott volt a térképe, s ott voltak az 1848. szeptember 1. óta írott naplójegyzetei is. (Ezek, sajnos, soha nem kerültek elő, pedig igen tanulságos forrásai lehetnének a horvát invázió történetének.)

Nemzetőrök

Az epizód azért érdekes, mert az utólagos magyar hadműveleti napló jócskán felnagyította ezt az epizódot.  Eszerint miután a magyar jobbszárny visszaverte a horvátok támadását, s azok Pátka felé vonultak vissza, a Zámolyról Pátkára előnyomuló zalai nemzetőrök a község lakosságával együtt megtámadták és elűzték a községben található horvát zászlóaljakat. A hadműveleti napló szerint ez a támadás késztette volna Kempen vezérőrnagyot a támadás végleges beszüntetésére.

A hadműveleti napló szövegét elsőként felhasználó Varga János 1953. évi monográfiájában maga is a szöveg hatása került, s miután az epizód alkalmas volt arra, hogy az egészséges népi erőknek a honvédelemben való alkalmazhatóságát bizonyítsa, az epizód a továbbiakban bekerült más összefoglalókba is.

Hermann Róbert