Meghalt Somogyi Győző – Oda az igazság...

...Valahogy ezt motyoggatom magamban, mióta ma megtalált a hír... Persze Győzőt - bármennyire is nagyra értékelem - nincs szándékomban magához Hunyadi Mátyáshoz hasonlítani, az első Ő lenne, aki ezt szelíden, mosolyogva, de rendíthetetlenül visszautasítaná. De az "igazság" - vagy legalábbis annak egy nagy, habos, Győző-szerette tortaszelete - tényleg odavan. Bármennyire is sokat osztott szét ebből - valamennyit biztos elvitt Magával.

Így már nincs meg nekem (és biztos másoknak, sokaknak is) az a tudat, hogy "Jó..., ez vagy ez történt..., ki tudja mi ez, honnan indul, mire fut ki - na majd erről is beszélek Győzővel ha találkozunk, biztos mond erről valami időtállót, olyat, amire nem is gondoltam, és ami majd évek múlva is eszembe jut. Valami igazat." Mert a „Mondd az igazat, ne csak a valódit!” élet-szaga és mindent átható, érthető egyszerűsége-tökéletessége egyből valóságossá vált, ha szót váltottunk, vagy ha olvastuk-néztük a kezén keresztül életre kelő gondolatait. Hirtelen minden a helyén volt, ott, a Nagy Renden belül, beazonosíthatóan, egymásból következően, szelíd ponttal a végén.

Élünk, törekszünk, esünk, kelünk, felismerünk, elfelejtünk, hibázunk, megbánunk, jót s rosszat teszünk - mindannyian. Aztán ott belül mindennek a lelkünkre zuhanó, és azon szétfröccsenő könny- és vércseppjeiből megépül a saját cseppkő-igazságunk, az, ahogy a világot, sőt a Mindent látjuk, és az, ahogy ebben megleljük a saját helyünket. Ki-ki a maga módján, a maga tapasztalatai, felismerései mentén - amihez persze a maga ilyen-olyan életútja, és a maga ilyen-olyan szándékai, képességei teret adnak. Aztán mindenki ebből summáz, ez van voltaképp minden gondolata, mondata, cselekedete mögött. A saját Igazsága. Kinek ilyen, kinek olyan.

Győző Igazsága messzi kolompolásból, közeli harangzúgásból, csendes nyájvonulásból, templomok mélyéből, öregkönyv-illatból, vastag, hűs falakból, vérpiros bársonyból, díszes pitykegombból, kopjákon lobogó zászlókból, viseltes fehér vászonból, a tündéres Balaton fénytükréből, az afölött halványkékre, szinte kézzelfoghatóra sűrült légpárából, telihold alatt alvó szürke arabs lovak neszeléséből, halk, szorgos munkából, és a világ valahai legnagyobb sarkából kifordulását hozó 83 megélt, megértett évéből állt. Szép, kerek, patinás, nem hivalkodó, de száz évig nézegethető, meggy-bársony mentére szív fölé tűzött boglár-Igazság volt. Mindenkinek odavonzta a tekintetét, és mindenki rácsodált.

Tán sose élt ilyen termékeny művész ég és föld között. De Győzőnek eszébe sem volt "műv"elni e termését. Minden természetesen, megszentelt mindennapi cselekedetként kelt életre körötte, és nem az épp aktuális "valódit", hanem az igazat, az Általa megismert-megélt  szép, kerek, patinás, nem hivalkodó, de száz évig nézegethető, meggy-bársony mentére szív fölé tűzött boglár-Igazságát hirdette. Csendesen, nem hivalkodón, amolyan nevezetes névtelenül. Mint a nagy, tanácstalan, egymás fölé álló, önhangú-önérdekű ricsajban egy halk, de rezzenéstelen hang, aki nem csak kimondja hogy szerinte merre van az út az Üdvösség felé, de rögvest el is indul abba az irányba. Akinek meg füle van a szólásra, az a zajon keresztül is meghallja ezt - van aki meg tovább ricsajol, élete végéig akár, és van, aki meg Vele tart: virágos, szénaillaltú mezőkre, juhok meleg gyapja közé, kicsiny templomok árny- és fény-járta mélyére, öregház szagú, meszelt, gerendás szobákba, szürke, díszes szerszámú lovak hátán, vitézül, előre, egy emberléptékű valóságban - nem kifelé a teremtésből, hanem annak épp a közepe felé. Ezt az elöljárót veszítettük el.

Kimondhatatlan veszteség.

Vajon eztán kinek higgyünk, kinek az útját figyeljük ha mi is felfele' mennénk, kinek adjunk halk, de ezersúlyú szavára - ki feszül fel a Balatoni szivárványra? Hátha majd egyszer jön valaki, méltón, abból a három generációból, aki látta, ismerte, értette Őt. De ez a valaki azt is tisztelettel tudni fogja, hogy amit visz, azt Győző eszmélte meg, emelte fel, színezte ki, és tűzte a szíve fölé. Az Ő Igazsága. Amit előre már nem sugároz többé, így amit már csak visszafejthetünk a sokszínű élethez hasonlóan gazdag művészetéből, megmaradt emberi emlékeiből. Amit - de fáj ezt először leírnom... - ránk hagyott.

Az Üdvösség felé vivő utat mutató ecset kiszárad, a grafit már csak puszta szén, a formára szabott szövet nem telik meg élettel többé, a kopja örökkön letámasztva, a zászlók leeresztve, a lovak szerszámozatlan járják legelőiket, a birkák kolompja elhalkul a távolban. Igazságod új s új lapokkal már nem gyarapszik - és mi, akik itt maradtunk, meg kell elégedjünk azzal, mit abból reánk hagyományoztál. Ezt is köszönjük, és ígérjük, igyekszünk megőrizni, továbbadni. Életed, életműved, az azokból kifénylő Igazság, ígérjük, nem zengnek el hasztalanul.

"Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok."

Azért nem végzem azzal, hogy Isten veled Győző, mert ha valakiről biztos tudom, hogy Isten most is Vele van, az Te vagy. Mert ha Veled nem, hát kivel lenne mással?

Keserűen sirat Téged, és egyre csak bánja a már meg nem történhető közös pillanatokat:

barátod, Vasas Zsolt