Magyar Hősök 500

Mohács, 1526. Már szinte mindent elmondtak róla. Történészek, akik megvilágították, hogy az akkori történelmi helyzetben nem volt esélye a magyar királyságnak a világ legerősebb hadserege ellen. Elemzők, akik a nemzetközi összefüggések tükrében vizsgálták a történteket. Régészek, akik feltárták a tömegsírokat. Antropológusok, akik a tömegsírok vizsgálata során megállapították, hogy a kor hadi szokásihoz képest is kirívó kegyetlenséggel mészároltak le 2000 fegyvertelen rabot a szultán parancsára és gyönyörűségére. Annak a Szulejmánnak, akinek az utókor (melyik?) képes volt emlékművet állítani Szigetváron, ahol negyven évvel később érte a halál. – akkor is épp a magyarság elpusztításán szorgoskodott.

De belegondolt-e valaki mélyebben annak a magyar harcosnak az érzéseibe, aki ott állt huszonnégyezred magával a mohácsi síkon? Annak a gyalogosnak, aki a világ legjobban kiképzett, legfegyelmezettebb harcosaival, a janicsárokkal nézett farkasszemet? Vagy annak a lovas vitéznek a lelkébe, aki társaival együtt reggel kilenc órakor állt hadrendbe, lóháton, páncélban, teljes fegyverzetben. És ott állt és várt délután háromig a rekkenő hőségben, a vihar előtti nyomott légkörben a tűző napon. A várható összecsapás izgalma, a lovak nyugtalansága, a harcos kedv és a győzelembe vetett hit keveredhetett a lelkében.

Vajon lovas szakmai értelemmel belegondolt-e valaki, mit jelentett a lovaknak a hat órán át tartó felszült várakozás a rekkenő hőségben. Ha öt-hat lovas összejön augusztusban egy réten, pár perc alatt bögöly rajok lepik el a lovakat, gyötörve minden testrészüket, ahol védtelenek. Vajon a tizenötezer magyar ló hogyan tűrte, tűrhette hat órán keresztül ezt a megpróbáltatást? Történelmi feljegyzések szerint megváltás lehetett a rohamra hívó kürtszó, és megindultak őseink a győzelembe vagy a halálba.

Huszár hagyományőrzőként számtalanszor átéltem a lovas roham mámorát, amikor eltűnik az idő és a tér, csak te vagy, a lovad és a bajtársaid. Száguldasz előre, a csapat egy test, egy lélek, dübörög a föld a paták alatt, hogy elérd a csúcsot, az ellenséggel való összecsapás pillanatát! Ez még csatajáték közben is elragadja az embert, hát még élesben!
Amikor tisztelettel és hálával gondolunk a mohácsi csata magyar és európai hőseire, II. Lajosra, akkor óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, van-e pozitív üzenete a magyar történelem egyik legnagyobb katonai vereségének?

A válasz: igen, van! Mint ahogy van az elbukott szabadságharcoknak is, a Rákóczi féle szabadságküzdelemnek, ’48-nak, és ’56-nak. Ez pedig a magyarság lelki erejében rejlik. A minden bajból, vereségből való talpra állás, a megújulás képessége, a tehetség és az akarat. 

Nekünk, alapító idősebb hagyományőrzőknek a kötelességünk ezt a szellemet átadni a következő nemzedéknek úgy, hogy nyugodtan nézhessünk a jövőbe!

Tapolca-Diszel, 2026.08.29.

Erőt, tisztességet!

v.Győrffy-Villám András
hő. dandártábornoka MHKHSz 
örökös tiszteletbeli elnöke