Hagyományőrzés 2024-25
Szokásos év végi – újévi gondolataim most eltérnek az elmúlt évre való visszatekintéstől, inkább egy újabban felmerült nézetkülönbséget elemeznék az Újév küszöbén. Szándékosan nem nézeteltérést írok, mert nem arról van szó, hanem egy azonos szándék különböző megfogalmazásáról.
Pár éve kezdődött, hogy a katonai hagyományőrzésről folytatott eszmecserék során rendre érkeztek pontosítások, helyesbítések, miszerint a hagyomány „nem rab, akit őrizni kell”, „nem is beteg, hogy ápolásra szorulna” majd: „nem az ősöket kell követni, hanem amit ők követtek” stb. Vagyis a tevékenységünk elnevezése, mármint a katonai hagyományőrzés fogalom módosításra szorul. Az idézett vélemény nem barátságtalan, inkább ajánlásnak tűnik. Előre bocsátom, hogy ezek megfogalmazója egy általam igen nagyra becsült, barátomként tisztelt közszereplő, aki a maga területén egyedülállót alkotott, így joggal határozza meg saját álláspontját a kérdésről, mint ahogy mi is így teszünk. Mondom ezt több mint három évtized aktív katonai hagyományőrző múlttal több ezer bajtársammal együtt. Amúgy hálás is lehetek a felvetésért, mert olyan kérdésekre világít rá, amelyek jóval túlmutatnak egy megfogalmazási vitán, és alkalmat teremtenek alaposabb elemzésre.
Kezdjük azzal, hogy őrizni nem csak rabot kell (szokás), hanem számos mást is. Első sorban a családot, az otthont, a Hazát, amit óvunk minden ártó szándékú külső és belső beavatkozástól, legyen az tolvaj, rabló, külső ellenség, vagy bármi. Ide tartozik a hitünk is, amely meghatározza életünket, cselekedeteinket, erkölcsünket.
Tovább gondolva őriznünk kell minden olyan értéket, szellemit, tárgyit, amelyet őseink hagytak ránk, életünk minőségét jelentik, s reményünk szerint tovább adjuk a jövő nemzedékének.
Feltehetjük a kérdést: őrizni, ugyan kitől, mitől?
A válaszon nem kell sokáig gondolkodnunk, csak körülnézni, és szembejönnek a tények. Naponta becsmérlik, gúnyolják lépten nyomon történelmünket. Tornából felmentett, beszédhibás „humoristák” viccelődnek a Honfoglalásról, a hős egri nőkről, a mohácsi tragédiáról, a doni katasztrófáról. Nevetség tárgyává teszik a huszárokat, de jut a Turulnak és a Szent Koronának is, és nemcsak humoros formában… Vajon nem kell-e, nem kötelességünk-e tőlük védenünk, őriznünk értékeinket, történelmi hagyományainkat? Vajon nem érik-e támadások a határon túli magyarságot, nekik van igazán szükségük az őrzésre, főként az anyaországról jövő támogatásra.
A válaszban remélem, mindenki egyetért, igenis őriznünk kell őket!
Vagy itt a másik fogalom, a hagyományápolás. Ápolni nemcsak beteget kell, hanem az ígéretes facsemetét is, hogy erős, gyümölcsöt termő fává nőhessen, ne nyomják el az értéktelen gyomok, ne tegyék tönkre a férgek. Ápolni – hogy stílusos legyek a lovunkat is alapvető kötelességünk, ami korántsem csak a tisztítási műveletet jelenti, hanem a szeretet teljes gondozást, foglalkozást, hogy négylábú társunk, barátunk méltón szolgálhassa a huszárságot, akárcsak mi igyekszünk szolgálni…Ápolni kell népi kultúránkat, népzenénket, néptáncainkat is, kutatni, tanítani, fejleszteni az oktatásban, hogy megőrizhessük a jelennek és a jövőnek.
Ha nem ápoljuk, őrizzük várainkat, templomainkat, műemlékeinket, előbb utóbb az enyészeté lesznek, örökre megfosztva nemzetünket és az emberiséget pótolhatatlan értékeitől.
Ami az ősök példáját illeti, én büszkén követem őket, hiszen ők is elődeik példáján tanultak, őket követték. Hitték és követték az örök emberi értékeket, a hit, a hazaszeretet, a bajtársiasság, a becsület nemzedékeken átívelő útját.
A példákat még hosszan lehetne sorolni. Nem megfogalmazásban rejlik a lényeg, hanem a szándékban. S ebben bizonyára egyetértünk.
Ezzel kívánok valamennyi Bajtársamnak boldog, sikerekben gazdag Új Esztendőt!
2024. december 31.
v.Győrffy-Villám András
hő. dandártábornok
a MHKHSZ örökös tiszteletbeli