Forradalom 70

Valamikor, gyerekkoromban a tíz évvel korábban történt dolgok már múltnak számítottak. Később egyre inkább kitolódott az az időszak, ami „réginek” számított, és ez a folyamat még most is tart… Emlékszem, megmosolyogtuk az öregeket, akik a hetvenes-nyolcvanas években is úgy beszéltek ötvenhatról, hogy „…most a forradalomkor…”, vagy „…a múltkor, még a háborúban…” – a második világháború eseményeire utalva. Nem azon derültünk, hogy természetes módon forradalomnak hívták azt, ami az volt, hiszen ezért akár börtön is járhatott a gulyáskommunizmusnak nevezett diktatúrában, hanem az eltelt húsz-harminc év szinte jelen időben történő emlegetésén. Amúgy ez inkább vidéken volt jellemző, a pesti ember óvatosabb volt.

Nem szeretem a „bezzeg az én időmben” kezdetű érvelést, és „…a mai fiatalok el sem tudják képzelni…” típusú folytatást, bármennyire is igaz. Pedig szép rendben már én is ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik gyakran ezzel érvel, ha nem érti, mi baj a fiatal nemzedéknek az említett jelenséggel. Jelenséget mondok, mert ez csak egy része annak a generációs különbségnek, amely az élet számos területén észlelhető. Vajon hogy látja egy mai fiatal a történteket?

Hetven évvel ezelőtt a felkelés elemi erővel tört ki, és alakult át néhány nap alatt szabadságharccá. Egy magára hagyott nép hős fiai mutattak példát a világnak, miként kell a hazát szolgálni. Fiatalok ezrei önként fogtak fegyvert a kommunista elnyomók, és a szovjet világhatalom ellen. Kiállásuk, bátorságuk, áldozatkészségük nemzetközi csodálatot vívott ki, érdemük elévülhetetlen

Nekem a történelem az ismert fekete-fehér filmkockákon mutatja 56 napjait, de van élő, színes élményem is. Ma is érzem édesanyám kezét, amint nővéremmel együtt visz eseményről eseményre. Ez nem múlt, ez a „jelen”! Látom a lelkes tömeget a Bem téren, a Kossuth téren, hallom Nagy Imre beszédét és a füttykoncertet, mert „ elvtársaknak” szólította tömeget. Hallom a ruszki harckocsi motorját felbőgni a Bem utcában, ahogy gázt ad a vezető, látom a füstöt és érzem a bűzét. Látom az ismerős nagyfiút fekete kabátban, nemzeti színű karszalaggal, puskával a vállán a Széna téren őrségben, és tudom, hogy Szabó bácsi vezeti a csoportot, amelynek tagja Mansfeld Péter… Több srác is csatlakozott hozzájuk a Pap kertből, és az iskolánkkal szembeni grundról.

Vajon ma, hasonló helyzetben – ne adja Isten! – mit tenne a magyar fiatalság? Akiket én ismerek, azok biztos ugyanúgy, mint elődeik. De ez egy különleges történelmi tudatú réteg, katonai hagyományőrzők, akik a Honfoglalás korától a legújabb korokig ápolják a legnemesebb tradíciókat, a hazaszeret, az identitástudat, és a bajtársiasság érzését.

Remélem, adott esetben a fiatalság többi része is ennek megfelelően cselekedne!  
Erőt, tisztességet!

v.Győrffy-Villám András 
hő.dandártábornok, 
a MHLKHSz örökös tiszteletbeli elnöke