vitéz Nagy Kálmán huszár ezredes

v.Nagy Kálmán huszár ezredes a II. Világháborúban 1939-től, a Kárpátalja felszabadításától kezdve az 1944-45-ös harcokig tevékeny részese volt a küzdelmeknek. Az utolsó huszár roham helyszínét és időpontját többen eltérő adatokkal támasztják alá, de a legutolsó valószínűleg az ő nevéhez fűződik. Idézzük fel visszaemlékezését.

„A huszárok harckocsik elleni harca sajátos volt. Ha jött a tank, mi kilőttünk kettőt – hármat, aztán fel a lóra, és gyorsan el… A szomszédos hágót (Erdélyben) még egy hétig tartottuk, de szerencsére az oroszok ezt komolyan nem támadták, s akkor levittek egy községbe, ahol kaptunk utánpótlást.

Ezután levittek Békés megyébe a magyar - román határra, ahol járőr tevékenységet folytattunk augusztus – szeptemberig. Az Arad ellen bevetett huszárezred elvérzett a harcokban. Teljesen felesleges, elhibázott, majdnem bűnös volt Vörös János támadása, mikor már minden oldalról özönlöttek át az oroszok a hágókon.

Október 5.-én berendeltek Gyulára, a gyulavári hídnál kellett védőállást kialakítani és másnap tíz óráig tartani. Tíz óráig semmi sem történt, mim lóra ültünk, amikor szalad hozzám egy műszaki őrmester, hogy százados úr, fölrobbantsuk a hidat? Mondom, itt jönnek az oroszok rajta? Nem! Hát akkor ne robbantsa! Így maradt meg a híd, ennek jelentősége úgysem lett volna, hiszen átgázoltak volna a vízen…

Onnan egy Gerla nevű kastélyhoz vonultunk vissza. Zabolásra szétosztottam a századot az egész majorban, amikor egy tisztem szalad hozzám: százados úr, megérkezett az egész huszár hadosztály! Erre én: Nem létezik, teljes fedezés! A géppuskák tüzelőállásban voltak, előttünk ment egy út Békéscsaba és Doboz között, és ott vonult négyesével egy lovas oszlop. Egyszer csak elkezdtek énekelni – oroszul… Hát annak a Plijev gépesített hadseregnek a lovas hadosztálya ment el, még jó, hogy nem vettek észre minket!

Na, megvolt a zabolás… Majd egy sík réten átvágtattunk és Békés városa alatt egy gyümölcsöshöz érkeztünk, amikor kirohan a házból egy asszony: „Jaj, szegény huszárok, itt vannak az oroszok!” Mondom, az istállóját neki, ne kiabáljon, hallgasson! Fölemelkedtem a nyeregben és átnéztem a töltésen. Ott állt egy óriási harckocsi oszlop. Az a háromszáz hatvan harckocsi volt, amelyik a debreceni páncélos csatát vívta, mi meg ötven méterre tőlük, csak a töltés miatt nem vettem észre őket korábban. Az oszlop nemrég megállt, a legénység kiugrott, és szokás szerint indultak zabrálni. Minden tankban hagytak egy géppisztolyos katonát, aki elől ült. Amint gondolkodom, hogy mit csináljunk, jön a szakaszvezető, „százados úr, hátul is harckocsik!” Nem volt más hátra, kézigránát kézbe, és irány utánam, de csendben. Arra számítottam, hogy amíg egész közel nem érünk, nem tudják, hogy oroszok vagyunk-e vagy magyarok, hiszen a ruha színe azonos volt. Amikor egész közel értünk, roham, és elkezdtük a gránátokat dobálni. Láttad volna az oroszok arcát! Rémület, kiáltozás, de ha észbe kapnak, géppisztollyal lekaszabolhattak volna minket.

Október 6.-án délután fél négykor háromszáz huszárral Gyuláról, Békéstől délre rohammal áttörtünk, majd másnap Gyomára értünk. Ezután Szolnokon át egészen Alpárig vonultunk, ahol ismét harcok voltak. Előre küldtem felderíteni Podmaniczky Frigyes nevű zászlósomat, aki egészen a Tiszáig jutott, de már csak harc árán térhetett vissza. Az orosz gyalogság között vágtatva közeledett, jobbra –balra dobálta a gránátokat, azok pedig kétségbe esve tértek ki előle.

Tanyáról tanyára vonultunk, fel a háztetőre a géppuskát, megfelelő távolságból tűzrajtaütés, fél órát feltartóztattuk az oroszok előrenyomulását, majd oldalt le, és irány a következő tanya. Amikor már olyan közelbe értek, hogy géppisztolytűz kíséretében „huri – huri” kiáltással rohamoztak, rövid tűzpárbaj után lóra ültünk és elvágtattunk. Ez így ment csaknem Vácig. Onnan nyugatra fordultunk, majd délre Sárszentmiklóson át Szekszárdig, itt visszafordultunk a Sió csatornához, és Mezőkomáromnál foglaltunk védőállást. 45 januárjában egy német páncélos hadosztály alárendeltségébe kerültünk, a támadás Dunapentelénél kezdődött, és az ostromlott Budapest felszabadítását célozta. Márciusig részt vettünk a Székesfehérvárért folyó oda-vissza hullámzó küzdelemben, majd a Balatonszentgyörgytől Révfülöpig húzódó vonalat védtük, egészen március végéig.”

Eddig a visszaemlékezés részlete, de v.Nagy Kálmán 56-ban is aktív volt. Ő mentette ki Mindszenty József hercegprímást a Parlamentből, és kísérte át az amerikai Nagykövetségre az orosz tankok között.  Ezért első fokon 15 évet, másod fokon 8 év börtönt kapott, amelyből hatot le is ült. 102 éves korában érte a halál, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy elbúcsúztassam.

v.Nagy Kálmán egész életével a Hazát szolgálta, tiszta szívű, becsületes, bátor, katona volt.

Legyen a példaképünk!

lejegyezte : v.Győrffy-Villám András

 

forrás : Győrffy-Villám András, Az utolsó huszárok, 2007. Balaton-felvidéki Szabadidő Sportegyesület

Címkék