„Gloria Victis” – 56’ dicsősége

Vannak történelmi események, amelyeket a száraz adatok alapján meghatározva egyértelműen győzelemnek vagy vereségnek lehet értékelni, de van egy magasabb rendű értékelés is, a becsület, a helytállás, az áldozat értéke. Az 1956 – Magyar Forradalom és Szabadságharc erkölcsileg és történelmileg a legmagasabb érték osztályba tartozik. Elbukása ellenére megerősítette az identitástudatot, önbizalmat adott a nemzetnek, és tiszteletet vívott ki a világ népei előtt. Bebizonyította, hogy lehet bármilyen reménytelen is a helyzet, bármilyen irdatlan a gonosz túlereje, nincs végleg elveszett ügy, hosszú távon csak az igazság győzhet.

Katonai hagyományőrzőként ezúttal egy volt m.kir. huszárhadnagy történetével tisztelgek 56’ emléke előtt. Máriássy László forradalommal kapcsolatos történetéből idézek fel részleteket. A daliás hadnagy Ludovikát végzett, de az évfolyam fenegyerekeként ő volt az egyetlen, akit nem hadnagyként, csupán zászlósként avattak. Nem alaptalanul, hiszen a nehezen fékezhető akadémista 270(!) nap laktanyafogságot gyűjtött össze az évek alatt…Később megjárta a frontot, az ÁVH börtönét, Nyugatot, Afrikát, Ázsiát, szinte az egész világot. Idézzük fel, hogyan emlékezett vissza 1956-ra!

„A forradalom első napjaiban a barátommal és barátnőinkkel beszorultunk egy pesti lakásba, de lassan elfogyott az ennivalónk, így nekiindultam venni valamit. A Semmelweis utcában volt egy sütöde és tejkereskedés, oda mentem. Megveszem, ami kell, hónom alá csapok mindent, és indulok vissza. Ahogy megyek a Dohány utcában a zsinagóga előtt egy orosz páncéltörő ágyú állt, pofával a Madách tér felé. ( akkor még volt egy mozi a sarkon, Adynak hívták.) A téren három orosz harckocsi állt. Egyszer csak hallom, hogy a zsinagóga előtti házból fütyül valaki. Három embert látok, két férfit és egy nőt, egy villamoskalauzt, aki később meghalt a Kálvin téren…

Azt mondja : tetszik tudni, mit kell ezzel csinálni? És azzal a kezembe nyomott egy kézigránátot. Egész más volt, mint a Vécsey-féle magyar. Kérdem, - Mit akarnak csinálni? – El akarjuk foglalni azt a páncéltörő ágyút! Mondom, - maguk bolondok, - hát mit lehet erre mondani? – Kérem, van még egy pisztolyunk és egy puskánk. A puska az rendben volt, mert az Manlicher volt, ahhoz értettem, azt el tudtam magyarázni. A pisztolyt nem ismertem, majdnem olyan volt, mint a kezdeti Frommer, de még annak a kezelését is el tudtam magyarázni. – na, jó napot kívánok – tessék velünk jönni! hogy csináljuk? Mondom – ordítsanak, ahogy tudnak, aztán vagy lelövik magukat, vagy sem! – Tessék velünk jönni! Volt vagy öt-hat orosz a páncéltörő ágyú körül, ültek a járdán a mozi előtt. Ordítva megrohamoztuk őket, erre elfutottak és elfoglaltuk az ágyút.

Utána az Astoriánál harcoltam egy ideig, majd mentünk tovább, közben leszállt az este. Voltunk már vagy harmincan-negyvenen, és úgy döntöttünk, hogy másnap reggel fél nyolckor találkozunk a Múzeum előtt. Másnapra négyszázan lettünk! Tekintélyem lett, mert látták, hogy tapasztalt vagyok, úgyhogy én a felkelést végül Csepelen fejeztem be. 

Azt láttam, hogy első sorban fiatalok és munkások harcoltak, egyáltalán nem fasiszták, ahogy később állították…”

Máriássy László végig harcolta a forradalmat, utoljára a csepeli védelmet szervezte, de elfogta egy orosz járőr. A fogságból sikerült megszöknie, kalandos úton átlépte a határt, és kezdetét vette egy új kalandokkal teli élet, immár emigrációban. A rendszerváltás után hazatért, és szeretett hazájában tért örök nyugalomba. Temetésén a Farkasréti temetőben hagyományőrző huszár állt a sírnál, tisztelegve a hős bajtárs emléke előtt.

Legyen a példaképünk!

v.Győrffy-Villám András

forrás : Győrffy-Villám A.: Az utolsó huszárok II. (2017)