A pákozdi csata történetének kérdései V. - A sukorói haditanács

A sukorói református templomban hosszú időn át kis réztáblák őrizték a sorsdöntő 1848. szeptember 28-i haditanács résztvevőinek emlékét. Az emléktáblák egy része azonban bizonyosan téves adatokat örökített meg: például Görgei Artúr sem szeptember 28-án, sem előbb, sem később nem járt a sukorói templomban, Vasvári Pál pedig aligha volt ott a haditanácson, legfeljebb a templom kapuja előtt várakozhatott az eredményre. Ugyanakkor hiába kerestük volna a magyar jobbszárny és a centrum vezetőinek, Milpökh József ezredesnek vagy Franz Holtsche vezérőrnagynak a nevét. 2018 óta a templombelsőben azonban egy újabb emléktábla már felsorolja mindazok nevét, akik ott voltak vagy ott lehettek ezen a fontos tanácskozáson.

A sukorói református templom belseje
A sukorói református templom belseje

Miért volt szükség a haditanácsra, és kik voltak a résztvevők?

Mint már említettük, Batthyány Lajos miniszterelnök Lamberg kinevezésének hírét véve, szeptember 27-én a táborba utazott, az országgyűlés pedig még aznap este tíz órakor törvénytelennek nyilvánította a kinevezést, s a határozatot minden hatóságnak, így a hadseregnek is megküldeni rendelte. A Ház határozata kijelentette:

[a hadsereg] „alkotmányhozi hűségétől és vitézségétől megvárják a nemzet képviselői, hogy a szegény elárult magyar hazát az azt megtámadott fegyveres ellenségtől bátor győzelemmel haladék nélkül megmentsék, s megtisztítsák; – s ezzel magokat a magyar haza és törvényes szabadság megmentőinek dicső nevére érdemesítsék”.

A Ház határozatát Ludvigh János és Repetzky Ferenc képviselők vitték a táborba, s elkísérte őket Bernáth József képviselő is. A három képviselő a táborba érkezve felkereste a többi, ott található biztost is, így a szeptember 15-én a táborba küldött nemzetgyűlési biztosokat, Asztalos Pált, Bónis Samut és az eredetileg velük együtt odaküldött Perczel Mór helyébe kinevezett Luzsénszky Pált.

A hat képviselő nyéki szállásán kereste fel Batthyányt, s közölték vele a Ház határozatát, s sürgették annak kihirdetését. Batthyány szembeszállt velük, mondván, hogy nem ismeri el őket a Ház megbízottainak, törvénytelennek tartja a határozatot, mivel ő a végrehajtó hatalom képviselője, s a Ház „végrehajtó testületként való mindennemű, a megkerülésemmel eszközölt kinevezése megengedhetetlen és érvénytelen”. Elmondta, hogy nem hagyja magát megzavarni a Ház korábbi ígéretének (ti. hogy Batthyány visszaérkeztéig nem tartanak ülést) ellentmondó határozattól, s hogy a határozat közzététele tekintettel a hadsereg – számára ismert – biztató hangulatára, „ott a lehető legkárosabb következményekkel járna, amelyeket a széthúzás és felbomlás csak előidézhet”. Batthyány egyben közölte velük, hogy felszólítja Mógát tiszti gyűlés tartására, hogy ott a biztosok a dolgok ezen állása, valamint az ő, Batthyány kijelentéseinek valósága felől meggyőződhessenek.

A miniszterelnök és a biztosok találkozója után került sor Fligely elfogatására és a nála talált levél felbontására. Batthyány számára ebből vált nyilvánvalóvá, hogy a bán másnap mindenképpen folytatja előnyomulását. Ez némileg az ő helyzetét is megváltoztatta. A miniszterelnök ugyan el akarta kerülni az összeütközést, de Jellačić szándékainak ismeretében ő maga sem tarthatta indokolatlannak a hadsereget ellenállásra utasító országgyűlési határozatot.

A haditanács az esti órákban ült össze a sukorói református templomban. A résztvevők között a polgáriak közül ott volt Batthyány Lajos, az említett hat képviselő (Ludvigh, Repetzky, Bernáth, Asztalos, Luzsénszky, Bónis), Csány László. Perczel Mór visszaemlékezése szerint a haditanácson részt vett Salamon Lajos Fejér megyei kormánybiztos is.

A forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a katonák közül jelen volt Móga János altábornagy, Teleki Ádám és Franz Holtsche vezérőrnagy, Milpökh József alezredes, Kohlmann József százados, Kiss Ernő ezredes, Karl von Bubna und Littitz százados, Asserman Ferenc százados. Valószínűsíthető a három szárnyparancsnok segédtisztjeinek (Szirányi Béla százados, Bayer József főhadnagy, Albrecht Frigyes Vilmos főhadnagy) jelenléte is. Perczel Miklós emlékirata szerint Móga minden zászlóaljtól meghívott egy törzstisztet és egy századost.

Ha ez a feljegyzés megbízható, a gyalogság 18 egysége részéről 36 tiszt jelenléte valószínűsíthető. Nyilván ott volt Kosztolányi Móric őrnagy, a dunántúli önkéntes mozgó nemzetőrség négy zászlóaljának parancsnoka is. Ivánka Imréről, a dunáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség négy zászlóaljának parancsnokáról tudjuk, hogy csak a haditanács második felére ért oda.

A lovasságnál adminisztratív szempontból egy osztály (két század) volt egyenértékű egy gyalogzászlóaljjal. A 15 lovasszázad esetében ez 30 tisztet jelentene. A tüzérség részéről valószínűleg csak az ütegparancsnokok kaptak meghívást. Ez összesen 7 fő lehetett. A haditanács teljes létszáma tehát 95 fő lehetett.

Milyenek voltak a haditanácson belüli erőviszonyok?

Az események ismeretében valószínűsíthető, hogy a cs. kir. alakulatok tisztjei (5 zászlóaj, 15 lovasszázad, 2 üteg), a szárnyparancsnokok és segédtisztjeik, Móga, Kiss Ernő, Bubna és Asserman Batthyányt támogathatták. Miután a honvédtisztek tekintélyes része is volt cs. kir. tiszt volt, egy részük szintén inkább a miniszterelnök pártját foghatta. Azaz, az erőviszonyok legalábbis kiegyenlítettek voltak. Figyelembe véve azonban azt a tényt, hogy a Batthyányt támogatók voltak a magasabb rangú, korban és rangban idősebb, tehát nagyobb tekintéllyel bíró tisztek, a miniszterelnök joggal számíthatott arra, hogy a haditanács (pontosabban: tiszti gyűlés) igazolni fogja jóslatát a sereg hangulatáról és a határozat kihirdetésének káros következményeiről.

A haditanács történései a visszaemlékezések szerint

A haditanácsról ugyan számos forrás maradt fenn, de ezek nagyobbrészt két fő forrástípusba sorolhatók. Az eseményhez időben közelebb esők azok a vallomások, amelyeket a jelenlévők egy része korántsem saját jószántából a cs. kir. hadbíróság előtt tett. Noha a sukorói haditanács még a szabadságharc „törvényes” időszakára esett (ti. közel egy héttel megelőzte az országot haditörvények alá rendelő 1848. október 3-i uralkodói manifesztumot), a haditörvényszék előtt állók nem tudhatták, hogy vajon ottani szereplésük nem jelent-e súlyosbító körülményt a perük egészére nézve.

A második forráscsoportba a kortársi visszaemlékezések tartoznak, ezek többsége (Ivánka Imre, Asserman Ferenc, Perczel Mór memoárja) azonban több évtizeddel az események után íródott, amikor a gyengülő emlékezetet már megtámogathatták az olvasmányélmények. A drávai hadtest 1850-ben írott utólagos hadműveleti naplója, Perczel Miklós 1849 szeptemberi vagy Ludvigh János 1865 előtt írott visszaemlékezése még viszonylag objektív leírásnak számítanak, bár az emlékezet botlását ezekben is megfigyelhetjük. Érdekes (de érthető) módon a csatát követően írott jelentések mélyen hallgattak a haditanácson elhangzottakról s az ott kibontakozott vitáról.

Batthyány haditörvényszéki vallomása szerint a gyűlés azzal kezdődött, hogy felolvasta a Lamberg kinevezését tudató manifesztumot, majd az országgyűlés határozatát. Ezután olyannak találta a tisztikar hangulatát, ahogy azt a biztosoknak előre elmondta. A drávai hadtest utólagos hadműveleti naplója szerint Batthyány feltette a kérdést:

„Őfelsége a császár 1848. szept. 25-én nyilatkozatot adott ki, amely az egész magyar reguláris és honvédsereget gróf Lamberg altábornagy királyi biztos parancsnoksága alá helyezi, s amelyet egyetlen magyar miniszter sem ellenjegyzett.” Ezért a hadtest valamennyi, az alkotmányra felesküdött tisztje nyilatkozzon, „ezt a manifesztumot hitelesnek, s gróf Lamberg altábornagyot főparancsnokának elismeri-e, vagy sem?”

Perczel Miklós, Ludvigh János és Asserman Ferenc visszaemlékezése szerint a gyűlést nem Batthyány nyitotta meg, hanem a biztosok. Ludvigh szerint Batthyány szerepe csupán annyi volt, hogy bemutatta őket, mint az országgyűlés biztosait. Ezek után Ludvigh olvasta fel az országgyűlési határozatot, s kijelentette: „az ország vitéz hadseregétől megvárja, hogy ne mutassa, merre visz az út Pestre, hanem merre vezet az út Zágrábba”. A biztosok csak akkor fogják a tábort elhagyni, amikor jelenthetik, „hogy a hadsereg az ország képviselőinek végzését hazafiúi engedelmességgel és hősies lelkesedéssel végrehajtotta”. Repetzky Ferenc ehhez még hozzátette: „örökös szennyfolt volna az a nemzetre és hadseregére, ha még egy talpalatnyi földet az ellenségnek átengednénk”.

Az országgyűlési határozat felolvasása alatt Batthyány úgy összeveszett Bernáth Józseffel, hogy kihívta párbajra is. Batthyány vallomása szerint erre azért került sor, mert Bernáth és az „effajta emberek” rábeszélőképességük révén a hadseregben szempillantás alatt ártalmas következményeket okozhattak, s csak ilyen rendszabállyal voltak hallgatásra kényszeríthetők.

Perczel Miklós visszaemlékezése szerint a biztosok felszólították Mógát, állítsa meg Jellačić további előnyomulását; illetve hogy a tisztikart rá akarták venni: jelentse ki, miszerint ezentúl csak az országgyűlés rendeleteinek fog engedelmeskedni.

Asserman Ferenc visszaemlékezése szerint a küldöttség vezetője (tévedésből Beöthy Ödönt nevezi annak) arról beszélt, hogy a biztosok a sorezredi tisztek „nézetirányáról s az általok már most elfoglalandó álláspontról” akartak tájékozódni, s kérte Mógát és a tisztikart,

„hogy a hazát s alkotmányunkat az ellenök intézett hitszegő merénylettel szemben állhatatosan védjék meg, s ebbeli elhatározásukat a magyar nemzet megnyugtatására, itt Isten színe előtt fejezzék ki”.

Ludvigh János képviselő emlékirata szerint az országgyűlési biztosok után a rosszkedvű Batthyány Lajos miniszterelnök szólalt fel, s kijelentette, „hogy ő sajnálja a történteket, és ő e perctől fogva nem miniszter”. Utalt arra, hogy ifj. Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke és Kossuth Lajos is megígérte neki, hogy amíg nem tér vissza a táborból, nem tartanak ülést. „Nem tartották szavukat, és ő neki nincs beleszólása a dologba.” A miniszterelnök beszédéről a többi forrás nem szól, elképzelhető azonban, hogy Ludvigh a nyéki beszélgetéssel keveri a történteket. (Kossuth egyébként nem tehetett ilyen ígéretet, mert csak Batthyány távozása után tért vissza a fővárosba.)

Batthyány vallomása viszonylag röviden foglalja össze a vitát, csupán azt említi, hogy a tisztikar tagjai teljes határozottsággal álltak ki Lamberg küldetésének elismerése mellett és a Ház határozatának kihirdetése ellen, s kijelentették, hogy ez utóbbi kihirdetése esetén leteszik a kardjukat.

Móga haditörvényszéki vallomása szerint az országgyűlési biztosok a Lamberg-féle pacifikáció ellen nyilatkoztak, s hasonló nyilatkozatot követeltek a tisztikartól is; Perczel Mór pedig támogatta őket. Erre Móga kivonta kardját, a következő szavakkal: „Történhet velem akármi, ilyen körülmények között nem viszem tovább a parancsnokságot.” Példáját azonnal követte segédtisztje, Bubna őrnagy, s valamennyi cs. kir. tiszt nagy üdvrivalgással helyeselte Móga lépését.

Teleki Ádám vallomása szerint az országgyűlési biztosok a magyar miniszteri ellenjegyzés hiánya miatt érvénytelennek nyilvánították a Lamberg kinevezéséről szóló uralkodói manifesztumot. Emellett követelték, hogy a hadsereg támadja meg a horvát sereget. Erre Móga kijelentette, hogy nem folytatja tovább a parancsnokságot, s kardját az asztalra dobta. Példáját követték a többi tisztek is.

Ludvigh János szerint Batthyány felszólalása után „némely tisztek” azt gondolták, most már tehetnek, amit akarnak, s elkezdtek vádaskodni Vasvári Pál, Petőfi Sándor és egyes országgyűlési képviselők ellen, mondván, hogy ezek a legénységet a tisztikar ellen lázítják, „mit ezentúl el nem fognak tűrni, hanem őket elfogatni, és haditörvényt mondani felettük”. (Petőfi nem volt a táborban.)

Erre Perczel Mór és Miklós a tiszteket feketesárga mételynek és hazaárulóknak nevezte. Ekkor Móga leoldotta a kardját, s az úrasztalra tette, mondván, hogy a biztosok közölhetik az országgyűléssel: ő lemondott a fővezérségről. Példáját „nagy felingerültséggel” követte Bubna, Kiss Ernő és még többen. Erre a két Perczel felkiáltott: „El kell fogadni a lemondást, hogy a hadsereg a feketesárga mételytől megtisztuljon.” Már-már attól lehetett tartani, hogy a templomban kardra kerül a dolog, amikor Batthyány „még éppen jókor”, egész tekintélyét latba vetve, közbeszólt.

Lázár György, ekkor az 1. honvédzászlóalj parancsnoka (egyébként Móga veje) 1849. január 15-i haditörvényszéki vallomásában csupán általánosságban emlékezik meg a különböző beszédekről, amelyek után végül Móga ragadta magához a szót, s Lamberg királyi biztosként történő elismerése mellett nyilatkozott, miután azonban ellene nyilatkoztak, tűzbe jőve kivonta kardját és az asztalra dobta, s el akart távozni a hadseregtől. A nagyobb rész, különösen a sorezredi tisztek (maga Lázár is) Móga oldalára álltak, s kijelentették, hogy elismerik Lamberg kinevezését. A dolog ennyiben maradt, s óránként várták Lamberget, azt feltételezve, hogy a bán is figyelembe veszi a császári parancsot, és nem támad.

Perczel Miklós és Asserman Ferenc visszaemlékezései szerint Ludvigh János és Repetzky Ferenc után Móga szólalt fel. Perczel Miklós azt állítja, hogy Móga kitért a tisztikartól követelt nyilatkozat kérdése elől, ellenben utalt a hadsereg gyengeségére, a csapatok hiányos szervezetére és fegyverzetére. Ezért a Jellačićcsal történő megütközést kockázatosnak vélte, s visszavonulást és további erőgyűjtést javasolt. Hasonló szellemben nyilatkozott Holtsche, Milpökh „és a régi tisztek legtöbbje”. Perczel Mór 1882-ben írt emlékirata szerint Batthyány maga is a csata kikerülését és a Martonvásárra való visszavonulást pártolta volna.

Asserman Ferenc szerint Móga elmondta, hogy negyven éve szolgálja a trónt, katonai becsületben őszült meg, kívánható- vagy gondolható-e tehát, hogy most „őfölségének és trónjának, politikai válságok által szorongatott helyzetében, valami olyat cselekedhessen, ami a legfelsőbb érdekbe ütköznék, ami egyenesen őfölsége parancsának megszegését foglalná magában?” Miután véleménye szerint minden vállalkozás sikere „a tényezők föltétlen egyetértésétől és kölcsönös határozott bizalmától függ”, ő pedig a szónok nyilatkozatában a bizalmatlanság jelét látja, „minél fogva a jövendő eshetőségekre nézve megnyugtató bizalommal nem viseltethetik, sikerre nem számíthat; köszöni tehát a személyébe eddig helyezett bizalmat s a ráruházott hatalmat ezennel önként leteszi”. Ezzel leoldotta és az úrasztalára helyezte kardját.

Móga János
Móga János

Erre kimondhatatlan zaj keletkezett.

„Ha a fővezér leteszi a kardját: mi is letesszük – ha ő kötelességérzetével összeférőnek nem tartja tovább szolgálni: mi sem tartjuk annak” – kiabálták a sorezredi tisztek.

„Ez a katonai lovagias jellemmel össze nem egyeztethető következetlenség volna. Ki-ki vezettesse magát hite és erkölcsi meggyőződése által; a fővezér egyéni nézete, körülményeink között az önérzetes férfi magatartásának korlátoló irányul nem szolgálhat” – hangzott a válasz a honvéd- és nemzetőr tisztek köréből.

A zaj akkora volt, hogy az úrasztalánál álló Kiss Ernő hiába próbált meg hozzászólni a vitához, nem tudta túlharsogni azt. Perczel Mór emlékirata szerint Schweidel József őrnagy, a 4. (Sándor) huszárezred parancsnoka nem volt a kardjukat leoldók között, hanem igen hazafiasan viselte magát.

Perczel Miklós szerint a cs. kir. tábornokok és tisztek után Perczel Mór szólalt fel, s követelte, hogy a tiszteket szorítsák az országgyűlési biztosok által követelt nyilatkozat kiadására (ti. Lamberg kinevezésének elítélésére), valamint azt is követelte, hogy a sereg ne vonuljon vissza harc nélkül. A vitában Perczel Miklós is bátyja pártját fogta, s Kiss Ernő ezredes, Joseph Milpökh alezredes és Karl Bubna őrnagy „hencegései” után „teljesen indokolt” megjegyzést tettek azok feketesárga kardbojtjaira. Erre Móga, Kiss Ernő, Bubna és a többiek leoldották kardjukat, s letették a szolgálatot. Batthyány Lajos vallomása csak általánosságban szól arról, hogy Perczel Mór és követői Lamberg kinevezésében árulást láttak, s ahelyett, hogy elismerték volna, felemelték ellene hangjukat.

Perczel Mór öregkori és enyhén monomániás visszaemlékezésében azt állítja, hogy Móga és a tisztek nyilatkozata után ő fogadta el lemondásukat, mondván, hogy

„ezt joga van tenni mindenkinek, ki idegen és nem magyar honpolgár, és mert otrombaság lenne részünkről továbbra is azokra bízni lelkes vitézeink vezényletét és nemzetünk sorsát, kik csakis a császárnak akarnak szolgálni, és nem ismerik el a magyarnak azon jogát, hogy magát, becsületét és lételét a pártütők és rablógyilkosok ellen feltétlenül védelmezhesse”.

De aztán ehhez még hozzátette, hogy ezennel letartóztatja és fogolyként Pestre küldeti őket, s mindaddig őrizet alatt lesznek, amíg Jellačićot ki nem űzik az országból, s a haza meg nem lesz mentve.

„Mert annyira nem mehet nagylelkűségünk, hogy a Jellačićhozi átszegődésre nekik módot és szabadságot engedjünk.”

Ismerve Perczel vérmes természetét, nem tekinthető egészen lehetetlennek, hogy ilyesmivel fenyegetőzött; annál is inkább, mert emlékirata szerint a a templomot ekkor kívülről „roppantul felszaporodott nemzetőri felkelő népzöm” vette körül.

Perczel Miklós szerint ekkor már csak Perczel Móric és ő sürgették az országgyűlési határozat kihirdetését, s maguk a biztosok „is csak pimaszkodtak”. Batthyány és Csány László királyi biztos bizonytalankodtak, s a két Perczel volt az, aki kierőszakolta volna, hogy a tisztikar kijelentse: a hadsereg jelen állásában útját állja Jellačić előnyomulásának, s ha az támadna, feltétlenül küzdeni fognak ellene.

Asserman Ferenc visszaemlékezése nem említi a két Perczel szereplését, viszont összhangban Batthyány és Móga vallomásával, kiemeli azt a fontos szerepet, amelyet a miniszterelnök a hadsereg két pártra szakadásával fenyegető helyzet megoldásában játszott. Batthyány közbeszólására Ludvigh János képviselő is utal, de tartalmát nem ismerteti. Asserman szerint Batthyány Móga aggodalmait és az egész vitát „félreértésből, téves fölfogásból” keletkezettnek mondta. Kijelentette, hogy becsüli Móga álláspontját, majd feltette a szónoki kérdést:

„Nem mindnyájan egyaránt törhetetlen hűséggel és odaadással viseltetünk-e hazánk koronás királyához?”

Az általános helyeslés után kijelentette: a hadseregnek kötelessége az uralkodónak a szemben álló hadseregek összeütközésének elkerülésére vonatkozó parancsot teljesíteni, s így is fog tenni. Úgy gondolja, hogy az ebben való megállapodás Móga aggodalmait is megszünteti. (Batthyány ezáltal lényegében elismertette a tisztikarral Lamberg kinevezését.) Batthyány ezután feltette az újabb kérdést:

„hát a királyi parancs miránk és a bánra nézve nem egyaránt érvényes-e? nem köteles-e a bán annak épp oly föltétlenül engedelmeskedni, mint mi?”

Erre tömegesen hallatszott az igen felelet, s Móga és a sorezredi tisztek is élénken egyetértettek.

Batthyány ezután így folytatta: „Hát ha a bán a legfelsőbb parancsot mégis megszegné, ha pártütő útját önkényűleg mégis folytatná, s illetőleg a magyar hadsereget mostani állásában megtámadná: mit tenne akkor a fővezér, mit tenne a hadsereg?” „Visszaverjük” – hangzott az általános felelet. „Visszaverjük” – mondta Móga.

Batthyány Lajos
Batthyány Lajos

Lényegében ehhez hasonlóan ismerteti a történteket Perczel Mór emlékirata is. Eszerint Batthyány „épp oly hazafias érzületet kifejező, mint engesztelő és kapacitáló rövid beszédében” azt indítványozta, hogy Móga és a tisztek vegyék fel kardjaikat, „ígérjék meg, hogy hűn és elszántan fogják védeni a harci állást, és az ellenséges támadást visszaverendik”; másrészt úgy vélte, hogy az országgyűlési határozat hivatalos kihirdetése „annál inkább elmaradhat, mert hisz a főtisztek annak tartalmáról amúgy is teljes tudomással bírnak. A kihirdetés csak forma, a csatafogadás és harci védelem a lényeg; a lényeget nem szabad kockáztatni a formáért.” E javaslatot támogatta Csány László és Perczel Miklós is.

Móga ezután vissza is vette a kardját. Batthyánynak így közvetve sikerült rávennie a biztosokat arra, hogy álljanak el az országgyűlési határozat kihirdetésétől. A fontosabb cél ugyanis a biztosok számára sem ez volt, hanem az, hogy a hadsereg szembeszálljon Jellačićcsal.

Móga vallomása szerint Batthyány lépett fel közvetítőként, s erre a gyűlés úgy határozott, hogy a hadsereg Lamberg parancsnoksága alá helyezi magát, s ha az nem lenne hajlandó Lambergnek alárendelni magát, a hadsereg ellenségként fogja kezelni, s mindaddig nem nyugszik, amíg ki nem űzi az országból. E határozathoz az a hír is hozzájárult, hogy Lamberg állítólag még Pozsonyban kijelentette: ha a bán nem követi parancsait, a magyar hadsereg élén szembeszáll vele.

Ludvigh arra kérte a fővezért, tegye meg az intézkedéseket a hadsereg felállítására, s a félreértések elkerülése végett nyilatkoztassa ki, hogy a hadsereg meg fog ütközni, „mivel ellenkező esetben a küldöttségnek más végrehajtási eszközökről kellene gondoskodni”. A tisztek erre kijelentették, hogy útját állják Jellačićnak, „és ha őket megtámadja, nem fognak hátrálni, hanem megütközni”.

A lelkesedés első hevében Móga e határozatot magáévá is tette. Ivánka Imre emlékirata szerint a résztvevők abban állapodtak meg, hogy „mindkét fél tartsa meg jelenlegi állását, míg a közidőben Pestre utazott Lamberg ki nem jő, a további teendő nem a hadsereget, hanem a törvényhozást illetvén”; ugyanakkor a sorezredi tisztek megígérték, hogy ha a bán folytatná előnyomulását, „mindenesetre fegyveres ellenállásra találand”.

A drávai hadtest hadműveleti naplója is megemlékezik a hosszú vitáról, de szerinte ennek eredménye az volt, hogy a tisztikar kijelentette: az áprilisi törvények szellemében Lamberg kinevezését nem ismeri el. A második határozat lényege az volt, hogy a tisztek

„az alkotmány valamennyi ellenségével szemben fegyvert ragadnak, s addig nem nyugszanak, míg a Magyar Királyság alkotmányának teljes élvezete nem biztosított”.

Móga és Batthyány a sukorói haditanácson (Nagy Benedek szobra)
Móga és Batthyány a sukorói haditanácson (Nagy Benedek szobra)

Hogyan összegezhető tehát a vita végeredménye? Lényegében olyan kompromisszum született, amely tükrözte az országgyűlési határozat lényegét: azaz azt, hogy a hadsereg álljon meg, s ha a bán folytatná előnyomulását, szálljon szembe Jellačić csapataival. Ugyanakkor Batthyány javaslatának köszönhetően az elfogadott határozat a döntő csata előtt nem tette ki a tisztikart az országgyűlés és az uralkodó közötti választás kényszerének; azaz, a miniszterelnök, de a képviselők sem erőltették az állásfoglalást Lamberg küldetéséről. A határozat kétségkívül nem volt forradalmi, de a hadsereg maga sem volt az. A határozat csupán célszerű volt, semmi több. Megteremtette az ellenállás lehetőségét a kényszerített önvédelem elve alapján.

Hermann Róbert

Ludvigh János
Csány László
Bónis Samu
A sukorói református templom
A sukorói református templom belseje
Emléktábla a sukorói templom falán
Kiss Ernő
Perczel Miklós
Schweidel József
A sukorói református templom
Perczel Mór
Batthyány Lajos
Móga János
Móga és Batthyány a sukorói haditanácson  (Nagy Benedek szobra)
Móga és Batthyány a sukorói haditanácson  (Nagy Benedek szobra)
Címkék