A pákozdi csata történetének kérdései IX. - A két centrum harca

Magyar szemmel

A centrumban a magyar előőrsök fél 12-kor jelentették, hogy a horvátok már Pákozdon vannak. Az összecsapás kezdetéről a horvát források semmit nem árulnak el. A drávai hadtest utólagos hadműveleti naplója szerint a horvát sereg „erős gyalogoszlopokkal a Pákozd melletti szurdokból a főúton és azzal párhuzamosan, s egyidejűleg a főút és a lovasberényi út közötti szőlőhegyek hosszában, azok széléig előrenyomulva, a szőlőskertek valamennyi kerítését megszállta, s tüzet nyitott a fákkal övezett patak mentén felállított csatárokra.” (Ezek talán az 1. honvédzászlóalj katonái lehettek, hiszen ők álltak közvetlenül az út mentén; az ellenség röppentyűvel lőtte őket.)

„Ez az előretörés – folytatja a hadműveleti napló – hátrányos következményekkel járt volna a magyar középre, ha az ellenség a szőlőhegyen, saját, a magyar állással hegyesszöget képező első vonala mögött, egészen annak végső nyúlványáig további gyalogoszlopokkal előrenyomul, a szőlőskertekből a magyar jobbszárnyat és a centrumot összekötő úton előretör, s ezzel a művelettel mindkettőt szétválasztja.”

Móga számolt ezzel a lehetőséggel, s egy üteget (ez valószínűleg a Karl Jungwirth főhadnagy vezette cs. kir. 4. hatfontos gyalogüteg volt) állított arra a pontra, ahonnan az be tudta lőni a szőlőskerteket.

A csata kezdetén a 4. (Sándor) huszárezred alezredesi osztálya, valamint a 9. (Miklós) huszárezred két százada, a Cordier-gránátszászlóalj két százada, valamint a Gruber Fülöp hadnagy vezette 1. fél hatfontos honvéd gyalogüteg állomásozott az országút bal, déli oldalán. Közvetlenül a csata előtt irányították ide a Mack József főhadnagy 2. hatfontos honvéd lovasütegét. Mack egyben a másik félüteg feletti főparancsnokságot is átvette.

Magyar sorezredi gránátos
Magyar sorezredi gránátos

A Cordier-gránátoszászlóalj két századát a csata kezdetén átirányították az út jobb oldalán lévő erőkhöz, ugyanakkor Móga a Velencén lévő tartalékból az út baloldalán lévő erők mögötti dombra előrevonultatta a 34. (Porosz herceg) gyalogezred 1., Győzey Vince százados vezette zászlóalját. Sőt, ugyanígy tett – valamivel később – a Kosztolányi Mór őrnagy vezette dunántúli önkéntes mozgó nemzetőrség három zászlóaljával is és valószínűleg a 14. honvédzászlóaljjal is.

Móga – miután látta az ellenség felvonulását – a 4. (Sándor) huszárezred alezredesi osztályát küldte előre az országút és a tó közötti térségen. A hadműveleti napló szerint az előnyomulás célja az volt, hogy az ellenséget csapatainak felfejlődésére és erejének megmutatására késztesse; Zámbelly Lajos emlékiratában viszont úgy véli, hogy a cél az ellenséges erőknek e pontra vonása lett volna. Az osztály útjában azonban egy patak folyt át keresztben, amin az átkelés csak lassan és nehezen történhetett meg.

A 4. (Sándor) huszárezred katonája
A 4. (Sándor) huszárezred katonája

Ezért az osztályt vezénylő Schweidel József őrnagy – aki egyben az ezred parancsnoka is volt – maga ment előre. Későbbi jelentése szerint

„Pákozdnál (Sukorónál), hol a fegyvertüzelésig előrehatolt, jóval nagyobb számú ellenség helyzetének s felállításának megösmérhetése, s evégett életveszedelem megvetésével legsűrűbb lövések dacára magam egynehány vitézekkel megvizsgálván, s csak ezáltal sikerült csekélyebb erőnket gyöngébb állomása felé felhasználva, azt veszteséggel visszaverhetnünk”. (1848. október 2-án Luzsénszky Pál, Bónis Sámuel és Asztalos Pál nemzetgyűlési biztosok is felhívták a Honvédelmi Bizottmány figyelmét arra, hogy „a Sándor-huszárok egy csapatja Sveidl [sic!] őrnagy vezérlete alatt igen nagy tűzben voltak”.)

Közben azonban az ellenség is némi lovasságot, illetve egy hatfontos gyalog- és egy fél hatfontos röppentyűüteget (Zámbelly szerint csak ez utóbbit) vont előre, amellyel élénken lőtte a 800 lépésnyi távolságban lévő huszárosztályt. Egy visszaemlékezés szerint a horvát ágyúk a lovasság fedezete mögött vonultak fel, s tüzük ezért érte váratlanul a magyar huszárokat. (Hermann Dahlen naplója szerint a hatfontos gyalogüteg lőtte a huszárokat.)

Időközben Móga Békeffy József őrnagy vezetésével a 9. (Miklós) huszárezred két századát is Schweidelék után küldte, de azok is kénytelenek voltak dolguk végezetlenül visszafordulni. Az ellenséges üteget és röppentyűket Zámbelly Lajos szerint a Mack József főhadnagy vezette 2. hatfontos honvéd lovasüteg lövései hallgattatták el. Ezt követően Móga ismét előre akarta küldeni Schweidel két századát, de erről Franz Holtsche vezérőrnagy, a centrum parancsnoka lebeszélte.


Békeffy József

Röviddel ezt követően megkezdődött a magyar és horvát ütegek párbaja, amely egyértelmű magyar sikerrel zárult: Jellačić kénytelen volt visszavonni az ütegeit. Ebben magyar részről Mack József 2. hatfontos honvéd lovasütege és Gruber Fülöp 1. fél hatfontos honvéd gyalogütege s talán még a Karl Jungwirth főhadnagy által vezényelt cs. kir. 4. hatfontos gyalogüteg vehetett részt. A magyar tüzérek kezdetben nem viszonozták a horvát tüzérség tüzét, amikor azonban a horvát ütegek lőtávolba értek, Gruber pld. „egész hidegséggel”, mintha csak gyakorlótéren lennének, elkezdett vezényelni, s alig néhány lövés után az ellenséges tüzérség visszatakarodott. Az általa vezetett félütegnek csupán az egyik kocsikerekét érte találat. Ezt követően indult meg az országúton a horvát gyalogsági támadás. Ezt – úgy tűnik – Jungwirth és Mack ütegei állították meg.

A Jellačić segédtisztjét, Werner Oldershausen báró, főhadnagyot súlyosan megsebesítő lövést állítólag Mack maga adta le. (Érdekes módon, a Mack ütegében szolgáló Rosty Zsigmond nem említi ezt. Ugyanakkor a Gruber ütegében szolgáló Szabó György a saját ütegében szolgáló Korányi tűzmesternek tulajdonítja a lövés leadását, azzal, hogy Mack néhány nap múlva indokolatlanul magának tulajdonította azt. Szerinte viszont a lövést a csata végén, este 6-kor adták le, amikor Jellačić kíséretével előrelovagolt a magyar állások megszemlélésére.) Mindenesetre, a centrumot vezető Holtsche vezérőrnagy olyan elégedett volt tüzéreivel, hogy ujjait szájához érintve így szólt hozzájuk: „Jeden a puszi.”

Ezt némi fáziskéséssel követte a szőlőskertekből indított horvát támadás. A magyar gyalogság nagy része valószínűleg itt állt fel. Az úttól jobbra (északra) az 1. honvédzászlóalj, tőle jobbra pedig a borsodi önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj foglalt állást. A 34. (Porosz herceg) gyalogezred 2. zászlóalja mögöttük foglalt állt. A Cordier-gránátoszászlóalj két százada az 1. honvédzászlóalj mögött állt fel. A csata kezdetén a gránátoszászlóaljnak az úttól délre, az 1. fél hatfontos gyalogüteg mellett lévő két századát is átküldték az út jobb oldalára, a magyar gyalogság megerősítésére.
A Karl Jungwirth főhadnagy által vezényelt cs. kir. 4. hatfontos gyalogüteg az 1. honvédzászlóalj és a borsodi zászlóalj között, egy honvéd üteg a borsodi zászlóaljtól jobbra (északra) foglalt állást. Ez utóbbi valószínűleg nem egy teljes, hanem csak egy félüteg, mégpedig 3. fél hatfontos honvéd gyalogüteg volt. Az 1. hatfontos honvéd lovasütegnek a harcrendben elfoglalt helyét nem ismerjük; ezt (vagy ennek felét) egyébként a csata folyamán Móga átküldte a jobbszárnyra.

A Lázár György őrnagy vezette 1. honvédzászlóaljtól 1000 lépésnyire egy szerezsánszázad közeledett csatárláncban. Lázár erre szintén egy századát csatárláncban előreküldte egy mezei árokig, azzal a paranccsal, hogy csak akkor lőjenek, ha az ellenség lőtávolba ér. Röviddel ezt követően lövéseket hallott, mire előrement, de kiderült, hogy nem az ő, hanem a borsodi zászlóalj emberei nyitottak tüzet az akkor már csak 7-800 lépésnyi távolságra lévő szerezsánokra. Lázár erre visszatért a zászlóaljához, miközben a szerezsánok őt lőtték, de nem találták el. Haditörvényszéki vallomása szerint a térségben indított horvát támadásokat nem a magyar gyalogság, hanem a tüzérség verte vissza.

A harmadik támadás alkalmával már egyenesen öt zászlóalj nyomult előre, de néhány ágyúlövés után ezek is hanyatt-homlok megfutottak. Lázár a haditörvényszék előtt nyilván kisebbíteni akarta a csatában játszott szerepét. Móga – aki egyben Lázár apósa is volt – hadijelentése szerint „a Lázár gróf parancsnoksága alatti 1. honvédi zászlóalj csatárai” voltak azok „kik tüzelésök által az ellenséget győztesen visszanyomták, minek következtében a felállított oszlopok a tüzérségnek igen célirányos tüzelése folytán magokat visszavonták”. A mondat eléggé dodonaian van megfogalmazva ahhoz, hogy a gyalogság fontos szerepére lehessen belőle következtetni, ugyanakkor a rohamok visszaverését mégis inkább a tüzérségnek látszik tulajdonítani.

A borsodi önkéntes mozgó nemzetőrökről is csupán annyit tudunk, hogy egy századuk csatárláncban szintén előnyomult, a zászlóalj zöme pedig a Lázár által említett árok mögött foglalt állást, s onnan lőtte a szerezsánokat és határőröket. Annyi bizonyos, hogy kézitusára nem került sor, ugyanis a támadó hadoszlopok el sem jutottak a magyar gyalogság vonaláig. („…a szerezsánok sem feleltek meg egészen az elvárásoknak” – írta másnap a naplójába Hermann Dahlen.)

Ennek ellenére Móga mind az 1. honvédzászlóaljat, mind a borsodiakat megdicsérte a hadijelentésében. Az egyik borsodi nemzetőr szerint a német tüzérek (azaz Jungwirth ütege) „sokkal jobban lő[tt]”, mint a honvédek. A támadás visszaverésében az út bal oldalán felállított másfél üteg is részt vett, ily módon a horvát hadoszlopokat kereszttűzbe fogták.

 Domokos Imre: Honvédtüzérek a pákozdi csatában
 Domokos Imre: Honvédtüzérek a pákozdi csatában

A magyar hadműveleti napló szerint három horvát oszlop indult rohamra, de támadásaik minden alkalommal összeomlottak az itt lévő tüzérség pontos tüzében. Sőt, mint láttuk, Móga egy (fél)üteget átirányított a veszélyeztetett jobbszárnyra. Zámbelly Lajos emlékirata szerint a horvát népfelkelő zászlóaljakat a második roham visszaverése után már nem lehetett előnyomulásra bírni, s úgy látta, hogy csak a határőrzászlóaljak és az ellenséges lovasság által alkalmazott erőteljes rendszabályokkal lehetett őket annyira rendezni, hogy harmadszor is támadjanak; ám néhány ágyúlövés után futásnak eredtek. A hadműveleti napló szerint a szőlőskertek felől a horvátok négyszer támadtak, sőt, még két löveget is előrehoztak, de végül hátrálni voltak kénytelenek. Délután 3 óra tájban az érdemi küzdelem véget ért.

Horvát szemmel

A Székesfehérvárról a postaúton Kisfaludon át Pákozdra induló Schmidl-hadosztály a források egybehangzó tanúsága szerint déli 12 tájban bontakozott ki Pákozdról, s indult támadásra a magyar centrum ellen. A támadást élénk tüzérségi tűz előzte meg: a horvát ágyú- és röppentyűütegek ezáltal próbálták megingatni a magyar csapatokat. A röppentyűk azonban nemigen tettek jó szolgálatot: Jellačić utóbb arról számolt be Theodor Latour cs. kir. hadügyminiszternek, hogy az egyik röppentyűüteget azért volt kénytelen kivonni a tűzvonalból, mert az képtelen volt elérni az ellenséget lövedékeivel, míg ugyanakkor igencsak ki volt téve az ellenséges tűznek. Ugyanakkor Móga hadijelentésében kiemeli az ellenség által a hadközépre zúdított élénk röppentyűtüzet; s Hermann Dahlen is említi naplójában, hogy látta, amint egy honvédzászlóalj (alighanem az 1. honvédzászlóalj) két röppentyűlövéstől találva, sürgősen visszavonult.

Horvát határőrök és népfelkelők
Horvát határőrök és népfelkelők

Az előző nap kiadott diszpozíció szerint a Schmidl-hadosztály élén a Gramont-dandárnak kellett volna haladnia, s ezt követte volna a Todorović-dandár. A bán szeptember 30-i napiparancsából, illetve az alakulatok veszteségkimutatásaiból azonban kiderül, hogy a két dandár közül Todorovićé szenvedett súlyosabb veszteségeket. Úgy tűnik tehát, hogy a támadó oszlop élén, az úton a 8. (gradiskai) határőrezred 1. zászlóalja haladt Kuzman Todorović vezérőrnagy dandárjából, ezt követték az 1. (likai) és a 2. (otocsáci) határőrezred népfelkelői. Szintén ide voltak beosztva az 1. (likai) és 2. (otocsáci) határőrezred szerezsánjai is.

A 2. (otocsáci) határőrezred 3. zászlóaljából három század vett részt a csatában, de nem tudjuk, hogy hol. Ugyanezt mondhatjuk el a 3. (ogulini) határőrezred 4. zászlóaljáról is. Talán ezt a két alakulatot küldték a postaúttól balra (északra) fekvő szőlőhegyek megszállására. A dandár tüzérségét a 2. háromfontos gyalogüteg alkotta. Szintén itt alkalmazták a lovasdandár mellé beosztott 3. hatfontos gyalogüteget, illetve az egyik röppentyűüteget is.

A Franz Gramont báró, ezredes vezette dandár négy zászlóaljából a 4. (szluini) határőrezred 4. zászlóalja, illetve a 11. (2. báni) határőrezred 3. zászlóalja került tűzbe. Valószínűleg ezeket az alakulatokat is a szőlők megszállására indították. Ehhez a dandárhoz tüzérségként a 4. háromfontos gyalogüteg volt beosztva. (A másik lehetőség az, hogy a Gramont-dandár zászlóaljai eleve a szőlők megszállására indultak, s az ő helyükre nyomult be a Todorović-dandár.)

A postaúttól délre a 7. (Kress) könnyűlovasezred 1. őrnagyi osztálya, illetve a 7. (Hardegg) vértesezred három (vagy két) osztálya vonult fel, amelyek Franz Sedelmayer von Seefeld ezredes lovasdandárjába tartoztak. Ebbe a dandárba volt beosztva a 3. hatfontos gyalogüteg, az 5. vegyes üteg és az 1. és 2. röppentyűüteg is.


Cs. kir. dragonyos és vértes

Az összecsapás első szakaszáról csupán Jellačić szeptember 30-i napiparancsának egyik kitétele tanúskodik: „Ha a likai és otocsáci népség tegnap követte volna az elé állított gradiskai zászlóaljat, és önkényesen nem törnek ki, nem lettek volna kitéve az ágyútűznek, s nem szenvednek felesleges veszteségeket, amelyek mindig annál jelentősebbek lesznek, minél kevésbé maradnak felzárkózva, és minél kevésbé engedelmeskednek.” Azaz, az élen haladó „profi” zászlóalj mögött a népfelkelő zászlóaljaknak nyomatékul kellett volna szolgálniuk, azonban fegyelmezetlenségük miatt előretolakodtak, s a magyar ágyútűzbe kerültek. Így, míg a gradiskai zászlóaljnak csupán egy halottja és két sebesültje volt, a likaiak 11 halottat és 25 sebesültet, az otocsáciak 4 halottat és 7 sebesültet veszítettek.

A horvát forrásokban csupán Jellačićnak a csatamezőre érkezése utáni időszak eseményeiről találunk érdemi adatokat. Segédtisztjeinek naplója szerint a bán és kísérete Pákozdtól fél órányi távolságra szembetalálkozott a 9. (Miklós) huszárezred Zapara (?) nevű hadnagyával, akit egy huszárkornétás kíséretében Móga János altábornagy küldött ki parlamenterként, hogy megtudakolja, Jellačić találkozott-e Batthyány Lajos miniszterelnökkel; illetve, hogy felszólítsa őt az előnyomulás beszüntetésére.

A bán egy közeli majorban fogadta a parlamentert, s még mindig ott tartózkodott, amikor megjelent a főhadiszálláson egy paraszt-kocsis, aki beszámolt Lamberg Ferenc altábornagy előző napi meggyilkolásáról. A bán és kísérete iszonyúan felháborodott ezen, s maga Zapara hadnagy is egyetértett velük. A bán tisztjeinek felháborodása még inkább növekedett, amikor a huszártrombitás egy elejtett megjegyzéséből kiderült számukra, hogy a gyilkosság híre már előző este ismert volt a magyar táborban. A bán rövidesen néhány indulatos sort írt Mógának, amelyben reményét fejezte ki, hogy az a lesújtó esemény után belátja, hogy milyen ügyet véd, s mint osztrák tábornok, a becsület és kötelesség, nem pedig a lázadás útját fogja követni.

Hermann Dahlen naplója szerint negyedórával a bánnak a csatatérre érkezését követően ágyúdörgést hallottak a balszárny felől, mire előresiettek. (Érdekes, hogy a balszárnyon folyó gyalogsági küzdelem zaja nem hallatszott el az útig.) A bán Dahlennel parancsokat küldött szét, s mire az visszatért, már a centrumban is dörögtek az ágyúk és sisteregtek a röppentyűk. A bán és kísérete a horvát elővédhez sietett, amely becslésük szerint 900 lépésnyire lehetett a magyar vonalaktól. Látták, ahogy a horvát hatfontos gyalogüteg lövései becsapódnak a 4. (Sándor) huszárezred alezredesi osztályának soraiba, illetve, ahogy az egyik röppentyűüteg a magyar gyalogságot visszaűzi.

A pákozdi csata
A pákozdi csata

A bán és kísérete egészen a horvát tüzérség vonaláig hatolt előre, mire a magyar tüzérség tüzet nyitott a feltűnő lovas csoportra. Ágyúgolyó ágyúgolyó után csapódott be a közelükben, mire a bán egy idő után megunta a mulatságot, s jónak találta hátrébb lovagolni. Elől a bán haladt, egyik oldalán Wilhelm Hompesch őrnagy, a másikon Werner Oldershausen főhadnagy, mögötte pedig Hermann Dahlen főhadnagy. Egyszer csak újabb ágyútűzbe kerültek, s egy lövedék ellőtte egy parancsőrtiszt lovának lábát, egy másik pedig Oldershausen jobb tomporába csapódott.

A magyar tüzérség időközben a 7. (Kress) könnyűlovasezrednek a postaút mentén előnyomuló két századát is lőni kezdte, mire azok megfordultak, s visszafelé ügettek. A bán eléjük állt, s visszafordította őket. Alighogy ez megtörtént, az úton előnyomuló egyik horvát népfelkelő zászlóalj vad ordítással rohant visszafelé. A magyar tüzérség ugyanis közéjük lőtt, s a golyók többjüket szétszaggatták. „Hátborzongató látvány” – írta másnap naplójába Hermann Dahlen. „Ezek az emberek többé nem engedelmeskedtek kevés tisztjüknek, sem zászlóaljparancsnokuknak, nem hallgattak többé a hadvezér [Jellačić] egyéként oly lelkesítő szavaira, aki maga is kivonta kardját, hogy előre vezesse őket.” Sőt, azt kiabálták: „Uram, adj nekünk puskákat, adj nekünk szuronyt, s követünk téged!” Nagy nehezen sikerült őket kivonni a tűzvonalból, s tartalékként felállítani.

Az sem segített, hogy Gabriel Rodić százados kezébe kapta az alakulat zászlaját, s így próbálta meg visszafordítani őket. Rövidesen a hatfontos üteg kivételével a horvát lövegeket is hátravonták, mert „nem voltak képesek megfelelni a nagyobb kaliberű ellenséges lövegeknek”. A rohamra küldött vérteseket szintén a magyar tüzérség űzte vissza.

Az összecsapás (a balszárnyról hallott ágyúszótól számítva) már vagy két órája tartott, s a bán és kísérete még mindig mit sem tudott a Kempen vezette balszárnyon történtekről, illetve a Hartlieb-hadosztályról. „Ekképpen az ellenség felülmúlt bennünket – írta a naplójába Hermann Dahlen –, rendezetlen határőri népségünk csaknem teljesen felbomlott, a szerezsánok sem feleltek meg az elvárásoknak.” Mindez arra indította a bánt, hogy támadásból védelembe menjen át. Délután egy óra tájban a bán leszállt a lováról, s hallgatagon leült, kísérete ugyanígy tett. Nemsokára futár érkezett Kempentől azzal, hogy nagyjából egy magasságban áll a centrummal, s hogy csapatait szuronyrohammal vetették vissza. (Miután Kempen délután 2-kor küldte jelentését, ekkor már legalább fél három lehetett.) A bán kísérete leheveredett a gyepre, és várt.

Egyszer csak puskalövéseket hallottak hátulról, majd golyók röpködtek körülöttük, az egyik meg is sebesített egy parancsőrt. A bán kíséretének tagjai felugráltak, s a helyszínre siettek. Szomorú látvány tárult eléjük. Az egyik népfölkelő zászlóalj néhány tagja feltört egy közelben lévő hatalmas birkahodályt, s a kitóduló állatokra kezdett vadászni. A kaotikus epizódnak több sebesültje és halottja volt. A tisztek képtelenek voltak rendet teremteni a népfelkelők között. Maga a bán is kénytelen volt Pákozdot elhagyva, a községtől nyugatra menedéket keresni. A tüzelést a magyar oldalon is hallották, de azt hitték, hogy a bán lövetett bele hátráló csapataiba, hogy előnyomulásra bírja őket.

Késő délután, négy és öt óra között érkeztek meg a Hartlieb-hadosztály első zászlóaljai, elsőként a 3. (otocsáci) határőrezred 1. zászlóalja, maga a hadosztály zöme pedig csak sötétedéskor. A bán a Hartlieb-hadosztály élének megérkezése után Hermann Dahlent futárként az időközben a Kempen-hadosztályt felkereső Karl Zeisberg vezérőrnagyhoz, a hadsereg vezérkari (táborkari) főnökéhez küldte a hírrel. Meg is találta, majd együtt tértek vissza Pákozdra, amelynek környékén még mindig folyt a birkavadászat, olyannyira, hogy Zeisberg és Dahlen csak életveszély közepette tudott áthaladni a térségen. A tüzelésnek (ti. a birkavadászatnak) csak este hat óra tájban lett vége, s a bán csak kor merészkedett előre, hogy kíséretével szemrevételezze a magyar állásokat. A szemfüles magyar tüzérek azonban észrevették, s ágyúszóval köszöntötték.

 

Karl Zeisberg
Karl Zeisberg

 

Miután a Hartlieb-hadosztály egésze megérkezett, a bán már nem gondolt a csata újrakezdésére. Csupán a centrumban lévő szerezsánok ütöttek rajta a szőlőkben lévő pincéken, s miután elűzték az ott lévő magyar előőrsöket, bőségesen csillapították szomjukat és éhüket. A bán és kísérete meglehetősen levert hangulatban töltötte az estét.

Hermann Róbert

Magyar sorezredi gránátos
Hernády Zsolt Schweidel Józsefről írott életrajza
A 4. (Sándor) huszárezred katonája
Békeffy József
Zámbelly Lajos
Zámbelly Lajos
Szabó György emlékirata
Szabó György emlékirata rövidített kiadása
 Domokos Imre: Honvédtüzérek a pákozdi csatában
Josip Jellačić, oldalán egy szerezsánnal
Horvát határőrök és népfelkelők
Cs. kir. dragonyos és vértes
A pákozdi csata – a kép középpontjában az a jelenet látható, amikor a magyar tüzérség megállítja a cs. kir. lovasság támadását, s Jellačić zászlóval a kezében, megpróbálja megállítani a visszaözönlő gyalogságot.
Határőr, szerezsán és népfelkelő
Josip Jellačić
Karl Zeisberg
Johann Kempen von Fichtenstamm
Címkék