A pákozdi csata történetének kérdései IX. - A két centrum harca
Magyar szemmel
A centrumban a magyar előőrsök fél 12-kor jelentették, hogy a horvátok már Pákozdon vannak. Az összecsapás kezdetéről a horvát források semmit nem árulnak el. A drávai hadtest utólagos hadműveleti naplója szerint a horvát sereg „erős gyalogoszlopokkal a Pákozd melletti szurdokból a főúton és azzal párhuzamosan, s egyidejűleg a főút és a lovasberényi út közötti szőlőhegyek hosszában, azok széléig előrenyomulva, a szőlőskertek valamennyi kerítését megszállta, s tüzet nyitott a fákkal övezett patak mentén felállított csatárokra.” (Ezek talán az 1. honvédzászlóalj katonái lehettek, hiszen ők álltak közvetlenül az út mentén; az ellenség röppentyűvel lőtte őket.)
„Ez az előretörés – folytatja a hadműveleti napló – hátrányos következményekkel járt volna a magyar középre, ha az ellenség a szőlőhegyen, saját, a magyar állással hegyesszöget képező első vonala mögött, egészen annak végső nyúlványáig további gyalogoszlopokkal előrenyomul, a szőlőskertekből a magyar jobbszárnyat és a centrumot összekötő úton előretör, s ezzel a művelettel mindkettőt szétválasztja.”
Móga számolt ezzel a lehetőséggel, s egy üteget (ez valószínűleg a Karl Jungwirth főhadnagy vezette cs. kir. 4. hatfontos gyalogüteg volt) állított arra a pontra, ahonnan az be tudta lőni a szőlőskerteket.
A csata kezdetén a 4. (Sándor) huszárezred alezredesi osztálya, valamint a 9. (Miklós) huszárezred két százada, a Cordier-gránátszászlóalj két százada, valamint a Gruber Fülöp hadnagy vezette 1. fél hatfontos honvéd gyalogüteg állomásozott az országút bal, déli oldalán. Közvetlenül a csata előtt irányították ide a Mack József főhadnagy 2. hatfontos honvéd lovasütegét. Mack egyben a másik félüteg feletti főparancsnokságot is átvette.
Magyar sorezredi gránátos
A Cordier-gránátoszászlóalj két századát a csata kezdetén átirányították az út jobb oldalán lévő erőkhöz, ugyanakkor Móga a Velencén lévő tartalékból az út baloldalán lévő erők mögötti dombra előrevonultatta a 34. (Porosz herceg) gyalogezred 1., Győzey Vince százados vezette zászlóalját. Sőt, ugyanígy tett – valamivel később – a Kosztolányi Mór őrnagy vezette dunántúli önkéntes mozgó nemzetőrség három zászlóaljával is és valószínűleg a 14. honvédzászlóaljjal is.
Móga – miután látta az ellenség felvonulását – a 4. (Sándor) huszárezred alezredesi osztályát küldte előre az országút és a tó közötti térségen. A hadműveleti napló szerint az előnyomulás célja az volt, hogy az ellenséget csapatainak felfejlődésére és erejének megmutatására késztesse; Zámbelly Lajos emlékiratában viszont úgy véli, hogy a cél az ellenséges erőknek e pontra vonása lett volna. Az osztály útjában azonban egy patak folyt át keresztben, amin az átkelés csak lassan és nehezen történhetett meg.
A 4. (Sándor) huszárezred katonája
Ezért az osztályt vezénylő Schweidel József őrnagy – aki egyben az ezred parancsnoka is volt – maga ment előre. Későbbi jelentése szerint
„Pákozdnál (Sukorónál), hol a fegyvertüzelésig előrehatolt, jóval nagyobb számú ellenség helyzetének s felállításának megösmérhetése, s evégett életveszedelem megvetésével legsűrűbb lövések dacára magam egynehány vitézekkel megvizsgálván, s csak ezáltal sikerült csekélyebb erőnket gyöngébb állomása felé felhasználva, azt veszteséggel visszaverhetnünk”. (1848. október 2-án Luzsénszky Pál, Bónis Sámuel és Asztalos Pál nemzetgyűlési biztosok is felhívták a Honvédelmi Bizottmány figyelmét arra, hogy „a Sándor-huszárok egy csapatja Sveidl [sic!] őrnagy vezérlete alatt igen nagy tűzben voltak”.)
Közben azonban az ellenség is némi lovasságot, illetve egy hatfontos gyalog- és egy fél hatfontos röppentyűüteget (Zámbelly szerint csak ez utóbbit) vont előre, amellyel élénken lőtte a 800 lépésnyi távolságban lévő huszárosztályt. Egy visszaemlékezés szerint a horvát ágyúk a lovasság fedezete mögött vonultak fel, s tüzük ezért érte váratlanul a magyar huszárokat. (Hermann Dahlen naplója szerint a hatfontos gyalogüteg lőtte a huszárokat.)
Időközben Móga Békeffy József őrnagy vezetésével a 9. (Miklós) huszárezred két századát is Schweidelék után küldte, de azok is kénytelenek voltak dolguk végezetlenül visszafordulni. Az ellenséges üteget és röppentyűket Zámbelly Lajos szerint a Mack József főhadnagy vezette 2. hatfontos honvéd lovasüteg lövései hallgattatták el. Ezt követően Móga ismét előre akarta küldeni Schweidel két századát, de erről Franz Holtsche vezérőrnagy, a centrum parancsnoka lebeszélte.
Békeffy József
Röviddel ezt követően megkezdődött a magyar és horvát ütegek párbaja, amely egyértelmű magyar sikerrel zárult: Jellačić kénytelen volt visszavonni az ütegeit. Ebben magyar részről Mack József 2. hatfontos honvéd lovasütege és Gruber Fülöp 1. fél hatfontos honvéd gyalogütege s talán még a Karl Jungwirth főhadnagy által vezényelt cs. kir. 4. hatfontos gyalogüteg vehetett részt. A magyar tüzérek kezdetben nem viszonozták a horvát tüzérség tüzét, amikor azonban a horvát ütegek lőtávolba értek, Gruber pld. „egész hidegséggel”, mintha csak gyakorlótéren lennének, elkezdett vezényelni, s alig néhány lövés után az ellenséges tüzérség visszatakarodott. Az általa vezetett félütegnek csupán az egyik kocsikerekét érte találat. Ezt követően indult meg az országúton a horvát gyalogsági támadás. Ezt – úgy tűnik – Jungwirth és Mack ütegei állították meg.
A Jellačić segédtisztjét, Werner Oldershausen báró, főhadnagyot súlyosan megsebesítő lövést állítólag Mack maga adta le. (Érdekes módon, a Mack ütegében szolgáló Rosty Zsigmond nem említi ezt. Ugyanakkor a Gruber ütegében szolgáló Szabó György a saját ütegében szolgáló Korányi tűzmesternek tulajdonítja a lövés leadását, azzal, hogy Mack néhány nap múlva indokolatlanul magának tulajdonította azt. Szerinte viszont a lövést a csata végén, este 6-kor adták le, amikor Jellačić kíséretével előrelovagolt a magyar állások megszemlélésére.) Mindenesetre, a centrumot vezető Holtsche vezérőrnagy olyan elégedett volt tüzéreivel, hogy ujjait szájához érintve így szólt hozzájuk: „Jeden a puszi.”
Ezt némi fáziskéséssel követte a szőlőskertekből indított horvát támadás. A magyar gyalogság nagy része valószínűleg itt állt fel. Az úttól jobbra (északra) az 1. honvédzászlóalj, tőle jobbra pedig a borsodi önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj foglalt állást. A 34. (Porosz herceg) gyalogezred 2. zászlóalja mögöttük foglalt állt. A Cordier-gránátoszászlóalj két százada az 1. honvédzászlóalj mögött állt fel. A csata kezdetén a gránátoszászlóaljnak az úttól délre, az 1. fél hatfontos gyalogüteg mellett lévő két századát is átküldték az út jobb oldalára, a magyar gyalogság megerősítésére.
A Karl Jungwirth főhadnagy által vezényelt cs. kir. 4. hatfontos gyalogüteg az 1. honvédzászlóalj és a borsodi zászlóalj között, egy honvéd üteg a borsodi zászlóaljtól jobbra (északra) foglalt állást. Ez utóbbi valószínűleg nem egy teljes, hanem csak egy félüteg, mégpedig 3. fél hatfontos honvéd gyalogüteg volt. Az 1. hatfontos honvéd lovasütegnek a harcrendben elfoglalt helyét nem ismerjük; ezt (vagy ennek felét) egyébként a csata folyamán Móga átküldte a jobbszárnyra.
A Lázár György őrnagy vezette 1. honvédzászlóaljtól 1000 lépésnyire egy szerezsánszázad közeledett csatárláncban. Lázár erre szintén egy századát csatárláncban előreküldte egy mezei árokig, azzal a paranccsal, hogy csak akkor lőjenek, ha az ellenség lőtávolba ér. Röviddel ezt követően lövéseket hallott, mire előrement, de kiderült, hogy nem az ő, hanem a borsodi zászlóalj emberei nyitottak tüzet az akkor már csak 7-800 lépésnyi távolságra lévő szerezsánokra. Lázár erre visszatért a zászlóaljához, miközben a szerezsánok őt lőtték, de nem találták el. Haditörvényszéki vallomása szerint a térségben indított horvát támadásokat nem a magyar gyalogság, hanem a tüzérség verte vissza.
A harmadik támadás alkalmával már egyenesen öt zászlóalj nyomult előre, de néhány ágyúlövés után ezek is hanyatt-homlok megfutottak. Lázár a haditörvényszék előtt nyilván kisebbíteni akarta a csatában játszott szerepét. Móga – aki egyben Lázár apósa is volt – hadijelentése szerint „a Lázár gróf parancsnoksága alatti 1. honvédi zászlóalj csatárai” voltak azok „kik tüzelésök által az ellenséget győztesen visszanyomták, minek következtében a felállított oszlopok a tüzérségnek igen célirányos tüzelése folytán magokat visszavonták”. A mondat eléggé dodonaian van megfogalmazva ahhoz, hogy a gyalogság fontos szerepére lehessen belőle következtetni, ugyanakkor a rohamok visszaverését mégis inkább a tüzérségnek látszik tulajdonítani.
A borsodi önkéntes mozgó nemzetőrökről is csupán annyit tudunk, hogy egy századuk csatárláncban szintén előnyomult, a zászlóalj zöme pedig a Lázár által említett árok mögött foglalt állást, s onnan lőtte a szerezsánokat és határőröket. Annyi bizonyos, hogy kézitusára nem került sor, ugyanis a támadó hadoszlopok el sem jutottak a magyar gyalogság vonaláig. („…a szerezsánok sem feleltek meg egészen az elvárásoknak” – írta másnap a naplójába Hermann Dahlen.)
Ennek ellenére Móga mind az 1. honvédzászlóaljat, mind a borsodiakat megdicsérte a hadijelentésében. Az egyik borsodi nemzetőr szerint a német tüzérek (azaz Jungwirth ütege) „sokkal jobban lő[tt]”, mint a honvédek. A támadás visszaverésében az út bal oldalán felállított másfél üteg is részt vett, ily módon a horvát hadoszlopokat kereszttűzbe fogták.
Domokos Imre: Honvédtüzérek a pákozdi csatában
A magyar hadműveleti napló szerint három horvát oszlop indult rohamra, de támadásaik minden alkalommal összeomlottak az itt lévő tüzérség pontos tüzében. Sőt, mint láttuk, Móga egy (fél)üteget átirányított a veszélyeztetett jobbszárnyra. Zámbelly Lajos emlékirata szerint a horvát népfelkelő zászlóaljakat a második roham visszaverése után már nem lehetett előnyomulásra bírni, s úgy látta, hogy csak a határőrzászlóaljak és az ellenséges lovasság által alkalmazott erőteljes rendszabályokkal lehetett őket annyira rendezni, hogy harmadszor is támadjanak; ám néhány ágyúlövés után futásnak eredtek. A hadműveleti napló szerint a szőlőskertek felől a horvátok négyszer támadtak, sőt, még két löveget is előrehoztak, de végül hátrálni voltak kénytelenek. Délután 3 óra tájban az érdemi küzdelem véget ért.
Horvát szemmel
A Székesfehérvárról a postaúton Kisfaludon át Pákozdra induló Schmidl-hadosztály a források egybehangzó tanúsága szerint déli 12 tájban bontakozott ki Pákozdról, s indult támadásra a magyar centrum ellen. A támadást élénk tüzérségi tűz előzte meg: a horvát ágyú- és röppentyűütegek ezáltal próbálták megingatni a magyar csapatokat. A röppentyűk azonban nemigen tettek jó szolgálatot: Jellačić utóbb arról számolt be Theodor Latour cs. kir. hadügyminiszternek, hogy az egyik röppentyűüteget azért volt kénytelen kivonni a tűzvonalból, mert az képtelen volt elérni az ellenséget lövedékeivel, míg ugyanakkor igencsak ki volt téve az ellenséges tűznek. Ugyanakkor Móga hadijelentésében kiemeli az ellenség által a hadközépre zúdított élénk röppentyűtüzet; s Hermann Dahlen is említi naplójában, hogy látta, amint egy honvédzászlóalj (alighanem az 1. honvédzászlóalj) két röppentyűlövéstől találva, sürgősen visszavonult.
Horvát határőrök és népfelkelők
Az előző nap kiadott diszpozíció szerint a Schmidl-hadosztály élén a Gramont-dandárnak kellett volna haladnia, s ezt követte volna a Todorović-dandár. A bán szeptember 30-i napiparancsából, illetve az alakulatok veszteségkimutatásaiból azonban kiderül, hogy a két dandár közül Todorovićé szenvedett súlyosabb veszteségeket. Úgy tűnik tehát, hogy a támadó oszlop élén, az úton a 8. (gradiskai) határőrezred 1. zászlóalja haladt Kuzman Todorović vezérőrnagy dandárjából, ezt követték az 1. (likai) és a 2. (otocsáci) határőrezred népfelkelői. Szintén ide voltak beosztva az 1. (likai) és 2. (otocsáci) határőrezred szerezsánjai is.
A 2. (otocsáci) határőrezred 3. zászlóaljából három század vett részt a csatában, de nem tudjuk, hogy hol. Ugyanezt mondhatjuk el a 3. (ogulini) határőrezred 4. zászlóaljáról is. Talán ezt a két alakulatot küldték a postaúttól balra (északra) fekvő szőlőhegyek megszállására. A dandár tüzérségét a 2. háromfontos gyalogüteg alkotta. Szintén itt alkalmazták a lovasdandár mellé beosztott 3. hatfontos gyalogüteget, illetve az egyik röppentyűüteget is.
A Franz Gramont báró, ezredes vezette dandár négy zászlóaljából a 4. (szluini) határőrezred 4. zászlóalja, illetve a 11. (2. báni) határőrezred 3. zászlóalja került tűzbe. Valószínűleg ezeket az alakulatokat is a szőlők megszállására indították. Ehhez a dandárhoz tüzérségként a 4. háromfontos gyalogüteg volt beosztva. (A másik lehetőség az, hogy a Gramont-dandár zászlóaljai eleve a szőlők megszállására indultak, s az ő helyükre nyomult be a Todorović-dandár.)
A postaúttól délre a 7. (Kress) könnyűlovasezred 1. őrnagyi osztálya, illetve a 7. (Hardegg) vértesezred három (vagy két) osztálya vonult fel, amelyek Franz Sedelmayer von Seefeld ezredes lovasdandárjába tartoztak. Ebbe a dandárba volt beosztva a 3. hatfontos gyalogüteg, az 5. vegyes üteg és az 1. és 2. röppentyűüteg is.
Cs. kir. dragonyos és vértes
Az összecsapás első szakaszáról csupán Jellačić szeptember 30-i napiparancsának egyik kitétele tanúskodik: „Ha a likai és otocsáci népség tegnap követte volna az elé állított gradiskai zászlóaljat, és önkényesen nem törnek ki, nem lettek volna kitéve az ágyútűznek, s nem szenvednek felesleges veszteségeket, amelyek mindig annál jelentősebbek lesznek, minél kevésbé maradnak felzárkózva, és minél kevésbé engedelmeskednek.” Azaz, az élen haladó „profi” zászlóalj mögött a népfelkelő zászlóaljaknak nyomatékul kellett volna szolgálniuk, azonban fegyelmezetlenségük miatt előretolakodtak, s a magyar ágyútűzbe kerültek. Így, míg a gradiskai zászlóaljnak csupán egy halottja és két sebesültje volt, a likaiak 11 halottat és 25 sebesültet, az otocsáciak 4 halottat és 7 sebesültet veszítettek.
A horvát forrásokban csupán Jellačićnak a csatamezőre érkezése utáni időszak eseményeiről találunk érdemi adatokat. Segédtisztjeinek naplója szerint a bán és kísérete Pákozdtól fél órányi távolságra szembetalálkozott a 9. (Miklós) huszárezred Zapara (?) nevű hadnagyával, akit egy huszárkornétás kíséretében Móga János altábornagy küldött ki parlamenterként, hogy megtudakolja, Jellačić találkozott-e Batthyány Lajos miniszterelnökkel; illetve, hogy felszólítsa őt az előnyomulás beszüntetésére.
A bán egy közeli majorban fogadta a parlamentert, s még mindig ott tartózkodott, amikor megjelent a főhadiszálláson egy paraszt-kocsis, aki beszámolt Lamberg Ferenc altábornagy előző napi meggyilkolásáról. A bán és kísérete iszonyúan felháborodott ezen, s maga Zapara hadnagy is egyetértett velük. A bán tisztjeinek felháborodása még inkább növekedett, amikor a huszártrombitás egy elejtett megjegyzéséből kiderült számukra, hogy a gyilkosság híre már előző este ismert volt a magyar táborban. A bán rövidesen néhány indulatos sort írt Mógának, amelyben reményét fejezte ki, hogy az a lesújtó esemény után belátja, hogy milyen ügyet véd, s mint osztrák tábornok, a becsület és kötelesség, nem pedig a lázadás útját fogja követni.
Hermann Dahlen naplója szerint negyedórával a bánnak a csatatérre érkezését követően ágyúdörgést hallottak a balszárny felől, mire előresiettek. (Érdekes, hogy a balszárnyon folyó gyalogsági küzdelem zaja nem hallatszott el az útig.) A bán Dahlennel parancsokat küldött szét, s mire az visszatért, már a centrumban is dörögtek az ágyúk és sisteregtek a röppentyűk. A bán és kísérete a horvát elővédhez sietett, amely becslésük szerint 900 lépésnyire lehetett a magyar vonalaktól. Látták, ahogy a horvát hatfontos gyalogüteg lövései becsapódnak a 4. (Sándor) huszárezred alezredesi osztályának soraiba, illetve, ahogy az egyik röppentyűüteg a magyar gyalogságot visszaűzi.
A pákozdi csata
A bán és kísérete egészen a horvát tüzérség vonaláig hatolt előre, mire a magyar tüzérség tüzet nyitott a feltűnő lovas csoportra. Ágyúgolyó ágyúgolyó után csapódott be a közelükben, mire a bán egy idő után megunta a mulatságot, s jónak találta hátrébb lovagolni. Elől a bán haladt, egyik oldalán Wilhelm Hompesch őrnagy, a másikon Werner Oldershausen főhadnagy, mögötte pedig Hermann Dahlen főhadnagy. Egyszer csak újabb ágyútűzbe kerültek, s egy lövedék ellőtte egy parancsőrtiszt lovának lábát, egy másik pedig Oldershausen jobb tomporába csapódott.
A magyar tüzérség időközben a 7. (Kress) könnyűlovasezrednek a postaút mentén előnyomuló két századát is lőni kezdte, mire azok megfordultak, s visszafelé ügettek. A bán eléjük állt, s visszafordította őket. Alighogy ez megtörtént, az úton előnyomuló egyik horvát népfelkelő zászlóalj vad ordítással rohant visszafelé. A magyar tüzérség ugyanis közéjük lőtt, s a golyók többjüket szétszaggatták. „Hátborzongató látvány” – írta másnap naplójába Hermann Dahlen. „Ezek az emberek többé nem engedelmeskedtek kevés tisztjüknek, sem zászlóaljparancsnokuknak, nem hallgattak többé a hadvezér [Jellačić] egyéként oly lelkesítő szavaira, aki maga is kivonta kardját, hogy előre vezesse őket.” Sőt, azt kiabálták: „Uram, adj nekünk puskákat, adj nekünk szuronyt, s követünk téged!” Nagy nehezen sikerült őket kivonni a tűzvonalból, s tartalékként felállítani.
Az sem segített, hogy Gabriel Rodić százados kezébe kapta az alakulat zászlaját, s így próbálta meg visszafordítani őket. Rövidesen a hatfontos üteg kivételével a horvát lövegeket is hátravonták, mert „nem voltak képesek megfelelni a nagyobb kaliberű ellenséges lövegeknek”. A rohamra küldött vérteseket szintén a magyar tüzérség űzte vissza.
Az összecsapás (a balszárnyról hallott ágyúszótól számítva) már vagy két órája tartott, s a bán és kísérete még mindig mit sem tudott a Kempen vezette balszárnyon történtekről, illetve a Hartlieb-hadosztályról. „Ekképpen az ellenség felülmúlt bennünket – írta a naplójába Hermann Dahlen –, rendezetlen határőri népségünk csaknem teljesen felbomlott, a szerezsánok sem feleltek meg az elvárásoknak.” Mindez arra indította a bánt, hogy támadásból védelembe menjen át. Délután egy óra tájban a bán leszállt a lováról, s hallgatagon leült, kísérete ugyanígy tett. Nemsokára futár érkezett Kempentől azzal, hogy nagyjából egy magasságban áll a centrummal, s hogy csapatait szuronyrohammal vetették vissza. (Miután Kempen délután 2-kor küldte jelentését, ekkor már legalább fél három lehetett.) A bán kísérete leheveredett a gyepre, és várt.
Egyszer csak puskalövéseket hallottak hátulról, majd golyók röpködtek körülöttük, az egyik meg is sebesített egy parancsőrt. A bán kíséretének tagjai felugráltak, s a helyszínre siettek. Szomorú látvány tárult eléjük. Az egyik népfölkelő zászlóalj néhány tagja feltört egy közelben lévő hatalmas birkahodályt, s a kitóduló állatokra kezdett vadászni. A kaotikus epizódnak több sebesültje és halottja volt. A tisztek képtelenek voltak rendet teremteni a népfelkelők között. Maga a bán is kénytelen volt Pákozdot elhagyva, a községtől nyugatra menedéket keresni. A tüzelést a magyar oldalon is hallották, de azt hitték, hogy a bán lövetett bele hátráló csapataiba, hogy előnyomulásra bírja őket.
Késő délután, négy és öt óra között érkeztek meg a Hartlieb-hadosztály első zászlóaljai, elsőként a 3. (otocsáci) határőrezred 1. zászlóalja, maga a hadosztály zöme pedig csak sötétedéskor. A bán a Hartlieb-hadosztály élének megérkezése után Hermann Dahlent futárként az időközben a Kempen-hadosztályt felkereső Karl Zeisberg vezérőrnagyhoz, a hadsereg vezérkari (táborkari) főnökéhez küldte a hírrel. Meg is találta, majd együtt tértek vissza Pákozdra, amelynek környékén még mindig folyt a birkavadászat, olyannyira, hogy Zeisberg és Dahlen csak életveszély közepette tudott áthaladni a térségen. A tüzelésnek (ti. a birkavadászatnak) csak este hat óra tájban lett vége, s a bán csak kor merészkedett előre, hogy kíséretével szemrevételezze a magyar állásokat. A szemfüles magyar tüzérek azonban észrevették, s ágyúszóval köszöntötték.
Karl Zeisberg
Miután a Hartlieb-hadosztály egésze megérkezett, a bán már nem gondolt a csata újrakezdésére. Csupán a centrumban lévő szerezsánok ütöttek rajta a szőlőkben lévő pincéken, s miután elűzték az ott lévő magyar előőrsöket, bőségesen csillapították szomjukat és éhüket. A bán és kísérete meglehetősen levert hangulatban töltötte az estét.
Hermann Róbert