„KunGyuri”

Horváth Gyuri barátunk emlékére…

Amikor a temetésre mentünk, Jászfényszarun találkoztunk - onnan indultunk a végső búcsúra, Kisújszállásra, együtt, Győrffy-Villám András, Ézsiás Venci, Vesztergám Miklós, és jómagam. Pestről Boldogon keresztül vezetett Fényszarura az út, odáig egyedül autóztam, és persze Gyuriról, az emlékéről gondolkodtam.

Ez a Boldog számomra egyébként egy különös hely, amikor átmegyek rajta (és elég sokat jártam arrafelé), mindig azon tűnődöm, hogy milyen érzés lehet egy olyan faluban lakni, aminek már a neve is az, hogy „Boldog”. Amúgy is nagyon szép itt átutazni, a falun átvezető kanyargós főút széles, mindkét oldalán majdnem végig parkos részeken fut, tavasszal szinte túlcsordulóan virágos, nyáron dúsan lombos, ősszel megannyi színű, télen meg pont olyan, mint a többi falu. Aki itt áthalad, annak van egy olyan önkéntelen érzése, hogy őseink ezt a helyet nem véletlenül nevezhették el pont „Boldog”-nak, de valójában sose mertem utánanézni, hogy honnan ered a falu neve - szeretnék megmaradni ebben a „biztos nem igaz, de olyan jó ezt hinni” érzésben.

Ahogy (sokadszorra) megint a névadó ősökön merengtem, az út szélén egy emlékműre lettem figyelmes. A polgármesteri hivatal előtt állt (nem tudom mikor állították oda, én eddig nem figyeltem fel rá) - egy népviseletes paraszti párnak a kőbe vésett „lenyomatát” ábrázolja csupán, minden egyéb manír nélkül, teljesen egyszerűen, és az aljára ezt vésték: „Őseink emlékére”.

Az már önmagában megkapó, hogy valaki (különösen egy polgármesteri hivatal előtt) nem valami nagy eseménynek, csatának, nyereségnek-veszteségnek, vagy híres, közismert embernek állít kőből emléket, hanem „csupán” az Ősöknek. És azokat így, ennyire találóan, ilyen egyetemesen ábrázolja - ahogy az ős-attribútum örökkévaló kőből lépnek elő, vagy tűnnek bele (vagy tűnnek át rajta), egy férfi és egy nő, viseletben, egymás kezét fogva, tulajdonképpen „arctalanul”, de mégis mindenkire egyaránt vonatkozóan.

Megejtett e kompozíció döbbenetes egyszerűsége, és az abban rejlő örök. Dísz sincs rajta, csak a tetején („mindenek felett”) egy igen szép kereszt, ami meg együtt meredez a háttérben lévő templomtorony keresztjével a menny felé, mintegy mutatva az utat, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, mi, Emberek, élők, eltávozottak, maiak, ősök egyaránt. Megálltam, megnéztem az emlékművet. „Őseink emlékére”. Aha…, gondoltam, hát „ők” azok az „ősök”.

Az Ősök.

Akikre mindig úgy gondolunk, hogy valami jóságos, szorgalmas, nagy tudású és bölcs figurák, akik mindazt megteremtették, amin a ma embere él, amiből kiindul, ami biztonságot, örömöt, megannyi lét-komfortot jelent számára - számunkra.

Az Ősök. „Őseink”.

Akik az utat kijárták nekünk, akik ösvényein haladunk. Mert azokat Ők taposták, a Nagy Mindennel szembeni harcokat (amelyek így nyilván a mi harcaink is) előttünk megharcolták, akik „tudtak”, akik tudásukat átadták, akik példákkal jártak elől, akik keservei vagy győzelmei teremtették azt a világot, amiben élünk.

Az általuk kitaposott ösvényekről letérhetünk, de akkor is csak hozzájuk képest járunk új utakat, hozzájuk képest változtatunk, így minden döntésünk origójában (ha tetszik ez egyeseknek, ha nem), de voltaképp ők vannak.

Az Őseink.

És hogy mitől lesz valaki „Ős”? Hát sajnos minimum egy dolog kell hozzá… Hogy elinduljon abba az irányba, amelybe a Boldogi, vagy akár a Kisújszállási templom tornyán a kereszt mutat: felfelé, az örökkévalóságba. Oda, ahová már Horváth Gyuri is felért.

Az Ősünk lett.

Az az Ős, akire mindenképp és pontosan illik is ez a „jelző”. Az az Ős, aki helyettünk (néha-néha velünk) az utat vágta, vagy az utat mutatta, akinek küzdelmei, ilyen-olyan megpróbáltatásai, de méginkább számos győzelme bizony messziről látható nyomot hagyott. És az Ő nyoma már „ősi nyom”. Olyan, ami ugyanúgy kiindulási pontot, ahogy előbb írtam origót jelent mindenkinek, aki ismerte - és bizony (mert az élet ilyen), ilyen-olyan áttételeken keresztül tán annak is, aki nem.

Igen. Ilyen egy „Ős”.

Az Ősünk lettél, Gyuri.

Ugyanolyan Ős, mint akiknek Te is a nyomát jártad, akikből Te is az erődet merítetted, akiktől Te is tanultál, akik a Te példáid is voltak. Mert ezentúl mi is így gondolunk Rád - és azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy Ember ebben a nagy zörgő-csattogó Világmindenségben kívánhat, és elérhet. Te elérted. Mi meg majd megyünk utánad, ki így - ki úgy, de mindnyájan abban reménykedve, hogy végül kiérdemeljük ezt a nagy és utolsó kitüntetést, amiért Te bőven megszolgáltál.

Mert mint minden Ősünk, ott vagy ezentúl mindenhol, minden nyergelésben, minden szál lekaszált szénában, minden pusztai naplementében, minden patadobbanásban, minden íjfeszítésben és kardrántásban, minden galamb röptében, minden pohár borban, minden dalban, és minden hangban a tárogatón - és már ott vagy a Boldogi emlékmű kőből áttűnő Őseiben is.

Isten Veled, Barátom, Ős-Gyuri, vagy ahogy magamban mindig neveztelek (de sosem mertem Neked megmondani): KunGyuri

Vasas Zsolt
2020. szeptember 16. – Temetésed másnapján…

„KunGyuri”
Címkék