Balla Zoltán búcsúztatása

Székely Tibor, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnöke búcsúbeszéde Balla Zoltán hő. huszár hadnagy temetésén, 2017. március 3-án, Galgahévízen.

Zolikám! Lám, most engem ide állítottak szeretett bajtársaink, hogy búcsúzzam el Tőled, pedig ez nincs így rendjén… Ennek valahogyan, valamikor, a távoli jövőben kellene történnie és fordítva.

Kedves Gyászoló Család, Tisztelt egybegyűlt barátok, bajtársak!

Balla Zoltán nekünk, huszároknak bajtársunk, barátunk, és örökre példaképünk marad.

Zoli született „kun” legény volt. A néptánc, a népzene, a család és a ló, mint ősi parancs az ő életének legtermészetesebb alapjai voltak. Személyiségét ez a megmagyarázhatatlan atavizmus építette olyan fantasztikusan színessé, egyénivé. Az ő pályáját nem holmi öncélú álomkergetés, valami magamutogató kivagyiság jellemezte, hanem, a természetes, egyszerű, igaz emberi lét utáni vágy. S ezért akadályt nem ismerve mindent meg is tett.

Állandóan képezte magát, tanult miközben állandóan tanított is. A fóti Népművészeti Szakiskola Művészeti vezető tanáraként, táncházi tánctanárként szinte az összes Táncház Találkozón. Igen, sok társával együtt Zoli is hozzájárult munkásságával ahhoz, hogy az Unesco a táncházat a Világörökség részeként jegyzi két éve.

A néptánc nyelvét anyanyelvi szinten ismerte, „beszélte”. Oly sok színpadi siker, hazai és külföldi turné (Amerikától Japánig) mellett, a család, a gyermekek nevelése mellett mindig maradt energia, erő és akarat a lovas hagyományok ápolására, megélésére is.

Ebben is, mint a táncban kiváló segítőre partnerre akadt élete párjában, Timiben. Bátran nevelte gyermekeit is erre a kemény életre, megalkuvás nélkül, példás családapaként.

Mindenki csodálta kitartását, őserejét. A professzionális táncművész lét mellett nem akármilyen áldozatokat követelt, hogy autodidakta lovasként erre a szintre jusson. Mert bizony a különböző versenyeken, megméretéseken pl. már a kilencvenes évek végén, Kunfehértón még együtt is, majd sorban a Vivát huszárokon, a saját maga által megálmodott Puszták Népe Lovas Viadalon rendre remekül teljesített. A Puszták Népe Lovas Viadal az elmúlt évek során már határainkon túl is népszerű lett.

Művész, játszó, tanító, kreatív teremtő ember volt. Az általa és párja által létrehozott és vezetett Csikótojás társulattal felejthetetlen mulatságos perceket szereztek nézőiknek. Ebben is, mint egy „népies clown”,  az örökösen mókázó, de mindig komoly férfi alakja jelenik meg.

A betyárság is, amiről oly sokat tudott elméletben is (barátja és tanártársa a suliban P. Vas János, „Panyiga”, e terület kutatója, hiteles néprajzosa), az élete része volt. 

A még a kilencvenes években elsőként huszárokból megalakult un. Patkánylyuk-banda „Szikra Palkó”-jaként híresült el, még az akkor velünk élő Öreg Csicsóval – Jakab Lacival, a Pisze Matyi nevű jó barátjával, Ferenci Jancsival, Savó Imrével (Vasas Zsolti) Gebura urammal a faluból és hát bizony a Cinóber, a Csöndes, a „pájslis”, aki én magam lettem volna…Micsoda gyönyörűség volt együtt lovagolni a Zagyva parton a „Tavaszi Hadjáratokra”, vagy a Hortobágyon… napokig. Darutollat gyűjteni lóhátról, majd gyalogosan a mélyszántásban. Istenem...

Ez sem maradt aztán öncélú játszadozás, hiszen sok-sok gyermek örökre szóló élményének vadregényes helyszíne lett, itt a tó mellett évekig megrendezett Betyártábor. S az óta, az itt létrejött betyárcsapat, a közvetlen legjobb barátok, az időközben ideköltözött Tyupiék, Zámbó István és Saci mindennapos szoros kapcsolatban élték vele életüket.

A huszár hagyományőrzést Zoli, mint a Mogyoródi Sándor huszárok hadnagya szintúgy élete egyik legfontosabb dolgának tartotta. Az országban minden huszár bajtársunk ismertre és tisztelte, de járt ő vendégségben Amerikában is a kaliforniai magyar huszárok vendégeként, s ott is elkápráztatta közönségét fantasztikus férfitáncával. A nemzeti ünnepeken a kishuszár avatások játékmestereként, a Nemzeti Vágtákon örökös résztvevőként, az utóbbi időben már a rendező egyik asszisztenseként is remekelt.

Drága barátaim, gyászoló bajtársaim és kedves mindenki!

Zoli olyan ember volt, amilyen a kultúra, aminek szerelmese és hűséges napszámosa volt. Színes, értékes, mélygyökerű. A magyarságát nem szájalással,  hanem mindennapi életével megélő elkötelezett, felelősségteljes, s ezzel együtt rendkívül kreatív, de mindig szerény ember volt. Gyűlölte a talmit, nem tűrte a sunyiságot. Utálata a bürokráciát és a fölösleges dolgokat.

Letisztult, egyszerű, érthető és nagyon szerethető ember volt.

Mindenben a harmóniát kereste, az élő emberi test mozgásában, a férfi-nő viszonylatában, és az ember és ló közötti viszonyban.

Harcos volt. Küzdő és igazi hazafi. Ugyanolyan természetességgel viselte lova hátán puzdráját, tegezét és íját, a fokosát és karikását, mint a huszárszablyát és tarsolyt. Ő a mindennapjaiban meg is élte a hagyományt s mint egy kísérleti régész, igyekezett rekonstruálni eleink mozdulatait, fegyverhasználatát, a lóval való harmonikus és funkcionális együttmozgást, miközben olyan időutazásokat tett, amely keveseknek adatik meg.

Állandóan úton lévő ember volt. Mindig valami megvalósítása közben, valamilyen alkotói vagy kutató kereső folyamatban, nyughatatlan „perpetum-mobile”…

Így aztán azt hiszem, önnön magára maradt legkevesebb ideje.

Ennek a harcos, teremtő embernek minden gondolatában ott volt a család, a gyerekek. Mindent, amit tett, a családjáért, a közösségért tette. Árasztotta a szeretetet és minden porcikájával vágyta is az otthon melegét, a megértő óvó szeretetet.

v.Győrffy-Villám András barátunk és mesterünk is egyben a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke, Zolinak is atyai jó barátja volt. Végül az ő sorait idézem:

„- Felfoghatatlan, hogy utoljára köszönjünk el tőled. Holnap, holnapután találkoznunk kell, vinni tovább az ügyeket, amelyekben hiszünk, rengeteg a megbeszélni való! Az nem lehet, hogy ne legyen folytatás!

Egy hete azzal ébredünk, hogy csak egy rossz álom, hogy elmentél, felébredünk, és helyre áll a rend. Felhívsz, vagy én kereslek, elmondjuk, mennyit haladtunk a lovunkkal, hol lesz a következő forduló a Puszták Népében, s hogy milyen jó lesz a többiekkel újra együtt lenni. S azután a rideg valóság: nem rossz álom, de még rosszabb valóság.

Ilyenkor vigasztalót keres az ember. Önmagának, mert szüksége van rá, hiszen ő maradt itt, s aki elment, az hitünk szerint már boldog. Remélem itt, a Földön is az voltál, hiszen a Teremtő olyan képességekkel áldott meg, amellyel csak keveseket. Művésznek lenni önmagában is kiváltság, hát még, ha valaki mellette lovas ember is lehet. Soha véget nem érő, soha nem befejezhető munkát végeztél, egy végtelen úton haladtál a cél felé, ahol az odavezető út önmagában is gyönyörűség. Gyönyörűség, de csak annak, aki miden nap megküzd a célért, megizzad a sikerért. A ló Isten ajándéka, s akit megajándékoz vele, azt meg is terheli az életmóddal, ami ezzel jár. Te megkaptad bőven mindkettőt, a terhet és a boldogságot is.

Nem véletlen, hogy a vég szeretett lovad közelében ért, munka közben, mint annyi vitéz ősödet a történelem folyamán. Véget mondunk, de valójában folytatás következik, immár az égi mezőkön. Legyen boldog a vágtád! Isten veled!”